ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

(Utószó Az indulás melankóliájahoz)

A régi szék, az ágy, a gyűrött paplan
ugyanúgy, ahogy kilépek az ajtón.
Ha egyszer visszatérnék, így találnám.
A párkány, ahol lábamat lógattam annyiszor.
Itt szedtél virágot. Most fúj a szél, köd van.
A templom tornyának sötét tömege,
mint viharfelleg, kedvemre nehezül.
Mintha más lenne most, hogy utoljára látom -
olyan komoly, idegen, mint ha nem is
dőltünk volna falainak lépcsőin borokkal.
Mennyi találkozás és elválás megint.

Azt hiszem, ott lehetett a régi zugunk,
de a monília elvitte a diófát.
Azt hallottam, férjhez mentél,
Kolorádóban élsz. Vagy Kansasben?
Erős a szél. Korán halt szirmok
találkoznak az út porában, lábad
egyszervolt nyomában.
Bebetonozták a közös grundot is.
A lábast sem mostam el.
Nincs már mitől búcsút vennem.
Nem hinnének nekem.
Mégsem vettem meg azt az új gitárhúrt.
Végülis csak az a másik láthatta gödröcskéidet úgy,
ahogy háttal feküdve neked álmodtam sokszor.
Csak egyszer mosogattál nálam meztelenül.
Mennyi találkozás és elválás megint.

Egy parasztember medvehagymát árul,
üvegoszlopba zárja a kalapja pereméről
zúduló eső. Meg sem állok.
Hányféle együtt, hányféle változás,
hányféle én, és mennyi mindegy megint.
Befűzöm cipőmet, sáros a kezem.
Mennyi árulásod volt neked, nekem is.
Esőcseppek násza, és tovább, külön,
mindig külön, mintha sosem és nem is,
a vagon rozsdás lépcsőire,
elpárologni észrevétlenül.
Mennyi találkozás és elválás megint.

A véletlen-villamos döccent-sikolt részvétlenül,
mintha bármelyik szerda lenne.
Nem nézek hátra, biciklin jössz-e mögöttem.
Hadd higgyem el, hogy én szalasztottam el,
és mégis visszajöttél mostanra,
mikor mindent itt hagyok, téged is.
Mennyi betonszürke változás,
mennyi árulás, mennyi semmi,
mennyi találkozás és elválás megint.

Esőillat és kockakövek itt.
Megint lépcső, megint megint és minek,
és gyáva mégisek. Nyitnak a boltok.
A kalapot fejembe csapom, hátha látnád.
Pedig itt se voltál,
te részvétlen-ártatlan árva,
te szűz, te szajha,
te senki, bocsáss meg. Semmi baj.
Csak szín és illat -
az indulás melankóliája.

-

Ha te még emlékszel,
és én már nem emlékszem rád,
találkozások, elválások keresztútján
kérdezd meg majd egyszer valakitől:

mi tesz árulóvá,
és hagyja bennünk,
hogy idővel mindent,
de mindent
elfeledjünk?

Én is így teszek, ha
nem változtat megint,
tesz újra-újra mássá
a felejtés.
De tűnő árnnyá lesz szembogárban:
voltunk. Kis, sosemvolt világunk
valahol mindig visszavár -
csak mi nem emlékszünk már
többet vissza rá.

Ismeretlen útra térünk,
amikor előbb-utóbb végül
mind beletörődünk.
A változás önsajnálata:
és benne - utoljára -
egy másik kontúrjai:
az indulás megkésett melankóliája.

S mi mossuk már
mások tükrében bűneink,
az indultak, a felejtők:
a sosem megérkezettek.
És mégis:
elmosódva-tükröződve
te, úgy, ahogy akkor ott voltál,
voltam, neked, nekem, nekünk,
meztelenül,
abban a mosatlan lábosban:
- sosem tudom-tudod meg, de -
mindig ott leszel.