ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Semmiből. Semmiért.
Fiatalon. Erősen.
Futva a kivilágított utcán
örökre szabadon
mindenből formázott
csontokkal, kitárt karokkal állni
halhatatlan
és tüdőgyulladást kapni
nevetve, karjainkba zárva
az egész világot.
Semmiből. Semmiért.

Egyszer a tükör mögött
a semmire látni,
rájönni, mi is csak
ebből vétettünk:
semmiből, semmiért.

Aztán élni tovább,
mert élni kell, futni az örökbe a
semmiből: semmiért.
Magunknak hitet
hinni és majd hitetlenné lenni
ha megtanultunk elveszíteni.
Tombolni, törni, zúzni,
ölni, hagyni, énünket magasba emelve,
s véres szívként a levegőbe tartva
hogy nézzétek - még dobog -
és az nem lehet, hogy ez is megáll.
A karikás szemek áradatában
igazgyöngyeink hamisra váltani,
s a remélő szemekben
az alkony színével csillan
könny helyett a vér -
semmiből semmiért.

Aztán még vágyni vörösen,
bátran feledve el a holnapot-
az idő elől
testek nyirkos zugaiba bújva,
s játéknak hinni
a legnehezebb próbát -
a szépséget. A mostot.
Nem tanulni soha
semmiből. Semmiért.
És nem mondani le
a saját magunkban
izzadt formákká egyesült,
hörgő sokaságról,
az ösztönt vajúdó
semmiről - semmiért.

Aztán elveszíteni
közössé formált önmagunk,
egy pengeként csillanó pillanatban,
mikor izzadtan ülünk a fotelban,
és ő becsapja az ajtót.
Gyöngyöző fáradtságot csorgatva
lelkünk mélyébe
semmiből. Semmiért.
És ketrecben élni,
és saját értelmünk
strázsáinak szemébe nézni,
és fattyunk arcán a közönnyé
mélyedett árkoktól ordítani,
mert nem szabadulhatunk
semmmiből semmiért.

Aztán élni napra nap
és várni valamire
míg egyszer az erkélyen kinézve
anyád kezét látod,
már nem tánc ez, ahogy régen
simította élre a ruhát,
már nem úgy libben haja
kinn a fákban,
valahogy fáradtnak látszik,
s régi nevetése
olyan furcsa, halovány,
mindig mosolygós szeme
fáradt, és nyugodt.
Megöregedett.
És felsikoltani.
sikoltani
legbelülről,
sikoltani,
mélyről,
semmiből,
semmiért,
és az éjszaka remegő fényeibe nézni
és anya kezét látni,
kidülledt szemekből
először - a holnapba látni,
és végre kiszakadni, az ágyban remegni,
soha többé el nem feledni
végre kiszakadni
a semmiből, semmiért.

Aztán megtanulni elengedni.
Boldogan nézni régi emlékeink -
boldogan búcsúztatni minden tegnapot,
titkait egy kis fiókba zárva -
mosollyal köszönteni a holnapot.
Elengedni mindazt,
ami a legfontosabb,
s csak álmunkban lenni gyávának:
látni őket, akik meghaltak,
hallani hangjukat messziről,
tompán-fényesen:
semmiből semmiért.

Aztán megtanulni elfelejteni
a semmiből születő
egyszer elhangzott szavakat,
a buborékon fénylő színes fények
játékát, a pillantásokat,
az örököt ígérő illatos estéket:
Megtanulni szeretni, s nem kívánni,
megtanulni nem ítélni,
s a Bíró előtt csak magunk
bírái lenni.
Megtanulni hajolni, cipelni,
küszködni, megtanulni ékszerként hordani
a mindig nehezedő láncokat -
megtanulni szorosabbra húzni a kötelet
sajgó nyakunkon.
Megtanulni elengedni
az első szerelmet,
elengedni egy este,
színház után -
elengedni a fiatalságot,
állni a próbát,
s szürkülő hajjal felnézni büszkén,
ha a kötél oly nehéz, szőve
semmiből semmiért.

Megtanulni nem akarni érteni,
és megbocsátani.
Megbocsátani másoknak,
minden ellopott pillanatért,
minden ki nem mondatlan boldogságért,
minden meg nem történt,
várva-várt csodáért,
minden félbehagyott
bús szimfóniáért.
Aztán megbocsátani Neki
a halva születettekért,
szüleink haláláért,
a világért,
ezért a szörnyű világért,
megbocsátani, hogy Ő is
megbocsásson nekünk.

És végül azt, hogy
bár mindig sikerül, de
olyan nehéz napról napra
az örökös megbocsátás,
magunknak egyszer megbocsátani.
Aztán megnyugodni,
és bátran hátranézni.
Kacagni az erkélyen,
anyánk régi kedves
mondására gondolva,
megnyugodni,
és egy kedves karosszékben ülni,
szavainkkal, szemünk sugarával
a békéről, a titokról mesélni.
És mosolyogni rájuk, akik majd egyszer
fiatalon és erősen
futnak a kivilágított utcán
örökre szabadon,
halhatatlanul,
bátran megfeledkezve
a gyávaságról.

Mesélni nekik
semmiről semmiért.
Nézni őket, és ránézni öreg arcára
annak, akit szeretni találtunk,
aki szokásunkká vált a hosszú úton,
aki valaha tán szép volt.
Ránézni, és megcsókolni
csak még egy fáradt lélegzetért.
Csak még holnapig.
Semmiből. Semmiért.
Ő legyen, ki fogja majd kezem,
ha utolsó, fáradt lélegzetem
köddel takarja el
emlékbe zárt, titkon őrizett arcát
szemeim elől.
Ha elengedem a kötelet,
mosolyogjon, és énekelje el a régi dalt,
dúdoljon arról, mi fontos maradhat
míg lassan elálmosodom,
és kincseim görcsös szorításomból elengedem-
dúdoljon arról,
amit sosem akartam elfelejteni:
Érte, aki fénylő csodájával
teremtett minket mindennek:
semmiből - semmiért.