ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

- sok éve történt -

A nő unottan nyúlt a zenével jelző vezetékes telefon felé. A készülék már nagyon ritkán szólalt meg, hiszen mindenkinek - neki is - már mobiltelefonja van.Be sem mutatkozott, csak a telefonszámot mondta.
Kedves, régi hang szólalt meg, bemutatkozás után kereste azt a férfit, akivel a nő is már nagyon régen találkozott - nem is gondolt rá. 
 - Nem hiszem, hogy még aktuális, de megadom a mobilszámát. Már nem lakik itt, több éve külön váltak az útjaink - mondta olyan emlékező hangsúllyal 
 - Ez az információ talán még érdekli... - a férfihang habozott kicsit, aztán megköszönte a telefonszámot.Kattant a készülék, vége.
A nő pedig emlékezni kezdett... mindenre, arra is amiről sohasem beszélhetett senkinek. Miért is?

Amikor megismerkedtek a kedves, mosolygós férfi egy érdekes nevet mondott, aztán ittak valamit a kellemes étteremben, itt a város közelében, valami rövidet.... Mi is volt a közös kedvenc? Vilmoskörte. Abból is az a ritka, minőségi íz, amit most is érez a nyelve hegyén. Valamiért sokáig nem szólította nevén a kedves férfit, aki gyakran megvárta őt a munkahelyén, késő délután állt a porta előtt, mert beljebb nem mehetett.

- Csak látni akartalak - mondta és hazavitte autóval, vagy két gyors puszi, pár szál virág után elsietett.
Egyszer aztán több hétig sem telefon, sem üzenet nem érkezett tőle. Nem értette. Egy este a portás eléje állt, s közel hajolva, mint egy titkot kérdezte:   
- Szegény János, nagyon beteg?  Tudja én az édesanyja szomszédjában lakom, nagyon aggódik érte - kíváncsian várta a választ. 
 - Nem tudom kiről beszél - mondta a nő.
- Dehogynem, hát szokott jönni virággal, apró ajándékkal... - várakozón nézett.   
- Ja, igen!  

Hogy is van ez? A nő - Edit - úgy tudta Győzőről nincs híre, s most mégis, dehát...   
- Jaj, elkotyogtam valamit. Azt hittem tudja, hiszen szokott is innen telefonálni - nézett a portásfülke mélyére. 
 - Dehát én úgy tudtam, hogy ő K. Győző - kerekedett el Edit szeme. 
 - Akkor most én elárultam, azt hittem tudja... a munkája miatt... - elhallgatott

Majd holnap reggel felhívom, már késő van, gondolta Edit, s elkezdett valamit sejteni, hogy mit azt még nem is álmodta pontosan.
Másnap első dolga volt telefonálni Győzőnek, Jánosnak... nem is tudja igazán kit is keres. A hivatalban titkárnője vette fel a telefont.
- K.Győzőt keresem - mondta bizonytalanul. 
- János Pesten van kórházi kezelésen, adhatok telefonszámot?
Elkérte, aztán tárcsázott, a vonal másik felén a jól ismert kedves hang jelentkezett. Pár kérdés után megtudta, hogy hirtelen lett rosszul, de már javulgat, lassan haza is mehet, örült a hívásnak.Edit nem bírta tovább:
- Mondd ki is vagy te tulajdonképpen, mi a valódi neved?   
- Elmondok mindent nemsokára - ígérte - ne aggódj! Tudni fogod azt is miért mondtam mást.
Edit hallotta a hangján, hogy. mosolyog közben, ettől még kétkedőbb lett.  Általában bizalmatlan volt, de most úgy érezte talán nem kellene. Egész nap tétova, eltűnődő volt, várta a napot, a választ.

Pár nap múlva úgy várt rá a férfi, munkaidő után, akárha tegnap köszöntek volna el egymástól. 
 - Gyere, elviszlek valahova, ahol nyugodtan beszélhetünk! - kinyitotta az autó ajtaját.
Emeletes ház előtt álltak meg. Az első emelet egyik lakása  előtt, mint aki otthon van elővett egy kulcsot.   
- Dehát... - vonakodott Edit.
- Gyere nyugodtan, hisz tudod nem itt lakom, ez csak olyan... - gondolkodott - szóval a munkám része.
Villanyt kapcsolt, az előszoba végében egy kellemesen berendezett nappali várta. Az asztalon két pohár, konyakos üveg, még párás. Látszott, hogy nemrég került ide a hűtőből.

- Egészségedre! - emelte a poharakat mosolyogva, s mélyen Edit szemébe nézett, majd leült vele szemben.
A nő várakozva nézett, s amint hallgatta a szavakat egyre mélyebbre süllyedt a fotelban. A portás nem tévedett, János a neve és mesélte az életét. Edit valóban úgy hallgatta, mint a mesét, vagy kalandfilmet... nem is tudott választani. A férfi jó mesélő volt.

Ő pedig gondolatban ott sétált vele a moszkvai utcákon valamikor, sok éve... Hallott ő már a KGB ügynökökről, de azt alig hitte, hogy aki vele szemben ül... szóval valamikor közeli ismeretségben volt velük, talán együtt tanultak, ott keleten? Talán... a titkok itt nem fontosak, vagy mégis van jelentőségük az életében? 

Aznap este Edit sokáig olvasott, keresgélt az interneten, máshol. Sokféle forrásból mindent elolvasott ami félhivatalosan tudható volt a KGB-ről. Mit is keresett? Maga sem tudta, sejteni szerette volna, hogy János munkája mit is takar. 
Munkahelyét a  több emeletes megyei székhelyen lévő épületet ismerte... Alezredes. Tűnődött - elképzelte egyenruhában, bár azt mondta soha nem hordja. Miért is? Biztosan nincs rá szüksége, elég a jelvénye, vagy az is titok? Nem tudta. Hiszen eddig semmit sem beszélt a munkájáról, talán most sem tette volna, ha nincs a betegség... vajon igazán beteg volt? 
Edit már semmiben sem volt biztos.  Éjfél körül, amikor világossá vált előtte, hogy amit olvasott semmivel sem viszi közelebb ahhoz, amit tudni szeretne, akkor nehéz, mély álomba merült.

Másnap János virággal várta. 
 - Tudom jön a nyári szabadságok ideje. Ezen a nyáron szeretnék sok időt tölteni veled. Nem tudom mit tervezel kikapcsolódásnak, de nekem van Balaton környéki és pesti utam. Szeretnélek magammal vinni ahova csak kedved van, szóval - fogta meg a kezét kedvesen - Gyere velem!  
 - Hova is pontosan?
-  Elsőként Siófokra, ott kevés elfoglaltságom van, azzal gyorsan végzek, aztán vitorlázunk, ha van hozzá kedved. Egy barátom, munkatársam már vár minket, övé a hajó. Együtt töltünk egy délutánt, meglátod remek lesz - csillogott a szeme a lelkesedéstől.

Edit másnap megkezdte nyári szabadságát az igaz, de János honnan tudja? - tűnődött.  Biztosan említettem neki, gondolta elalvás előtt, de ebben sem volt biztos.

Kora délelőtt indultak. Betértek egy kis város közeli presszóba, szendvicset, kólát fogyasztottak. 
 - Igyunk valamit! - javasolta János. 
 - De hiszen vezetsz - jegyezte meg Edit 
 - Tudom - mosolygott és italt rendelt - ne aggódj, ennyi nem árt meg!

A Balaton partján.
Igen, a munka valóban nem volt sok. Bemutatta János a barátjának.
Péter a barát, leült vele egy kis part menti presszó teraszán.   
- Nézd a szemben lévő épületet, ott az a bár, még zárva, késő délután nyitunk. A feleségemé - tette hozzá.
Edit ott felejtette a szemét, elgondolkodott.
- Nem az én fizetésemből van - folytatta Péter -, de jó házasságot kötöttem, anyagilag jót. Tudod az itteni Kékszalag vitorlásverseny is remek, de az igazi az Adrián zajlik. Gyakran lemegyek a hajóval. Nem olcsó, de az élmény megéri... és hááát nagy a csábítás. Mesélt a balatoni szél szeszélyeiről, a lehetséges esélyekről. 
Egyszer csak árnyék vetődött közéjük a nap ölelte asztal lapra. János érkezett. 
 - Pokoli a meleg, hozok egy pohár sört - s eltűnt a pult felé.
Edit utánanézett. A férfi pár mondatot váltott a pincérrel, aki aggodalmasan figyelt, válaszolt.
- Hagyd, ez még munka! - szólt Péter.
Aztán nemsokára egy pincér hozta a sört, de a másik, akivel János beszélt már nem volt ott.
Péter látta, hogy Edit észrevette a változást.   
- Ne törődj vele! Egészségedre! - emelte fel a hűvös poharat.

Folytatása következik