Waani krónikák
A sárkány könnye…
Hűvös volt a délután. Odalent sétáltam a tengerparton és bár szerettem a hullámok között járni, mivel a levegő hőmérséklete alig volt fagypont fölött, a hatósugarukon kívül maradtam. Az apró szemű homok engedelmesen nyílt szét puha bőrcsizmám alatt, s amíg az Éneklő Szikla kősípjain a szél zenélt, a ködbe vesző tengert bámultam.
Szerettem itt a fövenyen. Érezni a hajamba kapó szél rángatását, mélyeket szippantani a téli tenger illatából, és közben elképzelni, ahogy Leonóra itt ül velem, s együtt csodáljuk a ritka waani tél szépségeit. A bolygónk pályája nem állandó, ciklikusan változik, és minden tízedik esztendőben elhaladunk egy csillagközi porfelhő mellett. Ez leárnyékolja napjaink fényét, és ilyenkor egyetlen hónapra beköszönt a tél. Hóeséssel, faggyal, jéggel, csenddel, kandallótűzzel, és gondolkodással.
Nagyot sóhajtottam, és az Éneklő Szikla felé pillantva megdobbant a szívem. Az obeliszk mellett végre vibrálni kezdett a Beszálló gömbje, s ahogy Leonóra kilépett a partra, mintha az árnyékok félve húzódtak volna hátra.
- Üdvözöllek, suttogtam, és nem csak a csend volt elhaló hangom oka. Jólesett megérinteni Leonóra kezét, hogy waani szokás szerint a homlokomhoz emeljem ujjait.
- Én is üdvözöllek Lélekvarázslóm, mosolyodott el a lány, és szemében a viszontlátás őszinte örömét láttam. – Milyen hideg van itt nálatok.
- Ez a waani tél, mutattam be a hideget Leonórának, aki kacagva fogadta ugyan, de a könnyű ruhájában megborzongott. - Tudom, nálatok éppen tavasz van, ezért ezt a bundát hoztam neked, amit óriás Kro-atk sas tollakból készíttettem.
- Milyen könnyű, bújt bele Leonóra a mélykék ruhadarabba, és végigsimította a puha anyagot.
- Örülök hogy látlak, kapcsoltam be az ezüst pántokat, és az utolsó kattanásánál a bunda rásimult a lány testére.
- Követi az alakodat, hogy könnyedén mozoghass benne, nyújtottam a karomat.
Visszasétáltunk a homokdűnéken a partra, leültünk egy vastag fatörzsre, amit még tegnap vethetett partra a tenger, és a félhomályban egymást nézve hallgattunk egy nagyot. Csak néztem szótlanul Leonórát, néztem, ahogy a szél játszik a hajával, és közben lelkeink beszélgettek.
- Néhány napja tértem vissza egy hosszú és fárasztó utazásról, törtem meg végül a varázst. A fővárosban, Waanban voltam a Varázslótanácsnál.
- Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte Leonóra.
- Mert a hír, ahogyan a Csontkastély lakói fogadtak téged, eljutott a Vének fülébe is. Ők pedig úgy határoztak, hogy feladattal bíznak meg bennünket. Nem egyszerűen engem, mint Lélekvarázslót, hanem minket!
- Mintha összetartoznánk? – kérdezte Leonóra és kedvesen elmosolyodott.
Nem tudom, mit kellett volna mondanom, zavarba hozott a kérdés. Szorult helyzetemből egy árnyék mentett meg, de biztos voltam benne, Leonóra észrevette a tétovázásomat. Suuha nagy zajt csapva szállt le mellettünk a fövenyen, és elvonta mindkettőnk figyelmét. Prüszkölt egy nagyot, meglibegtette szárnyait, és odanyújtotta fejét, hogy a lány megpaskolja a nyakát.
Felsegítettem Leonórát a sárkány hátára, lehúzódtunk a méretes vállpikkelyek mögé. Suuha csak a jelre várt, aztán izmos lábaival szökkent kettőt, kitárta hatalmas szárnyait, és meglovagolta a sziklafalak előtt felemelkedő szelet.
- Hová megyünk? – kérdezte Leonóra egészen közel hajolva hozzám.
- Mindent meg fogsz tudni időben, mosolyodtam el.
- Mindig a meglepetések, ingatta a fejét, de nekem tetszenek. Tetszik a világod, tetszenek az utazásaink, és ha veled vagyok, különlegesnek érzem magam. Kiválasztottnak.
- Mert az vagy, simogattam meg az arcát. Rejtesz magadban valamit, ami tetszik a világomnak, és ami rabul ejt engem is.
- Te most udvarolsz nekem? – nézett a szemembe Leonóra, aztán jó hosszú időre ott is felejtkezett. Szerettem „lélekbeszélgetni” vele.
A tenger fölött lassan besötétedett. Aztán a hullámokat felváltotta a szárazföld, mi észre sem vettük. Akkor néztünk körül, amikor Suuha lassan emelkedni kezdett.
- Ezek Kraam hegyei, mutattam körbe. A máskor haragoszöld kaptatók most fehér bundába öltöztek, és a holdak szűrt fényénél az égbe szökkenő sziklafalak sejtelmesen őrizték titkaikat.
- Látod azt a fényt? – kérdeztem hirtelen, és felfelé mutattam. – Tudod, a Waan bővelkedik furcsa kristályokban, és ezek az ásványok sokféleképpen reagálnak a hőmérsékletváltozásokra, fluoreszkálni kezdnek, a tó pedig visszaveri kékes vibrálásukat.
- Tó?
- Mindjárt meglátod, fogtam meg Leonóra kezét, és Suuha kilebegtetve szárnyait, fékezett. Olyan finoman huppantunk le a hóra, hogy meg sem rezdültünk, és a sárkány hátrafordulva jelezte, mehetünk. Combig süppedtünk a hóba, Suuha pedig kisebb hóförgeteget zúdítva ránk. ellibbent mellőlünk,
- Innen gyalog kell mennünk a hágóig, suttogtam hátra a hihetetlen csendben, ahol csak a súlyunk alatt összeroppanó hó zaja siklott le a lejtőn. Aztán váratlanul egy árny suhant el mellettünk! Leonóra észre sem vette, és a következő pillanatban valami olyan erővel ragadta ki a lányt a kezemből, hogy esélyem sem volt feltartóztatni. Az egyik másodpercben még ott volt mögöttem, a másikban már nem volt sehol! Egy nyom, egy hang sem maradt utána.
- Nimm-ha dien boom, fea suu Knit. – mondtam nyugodtan és megálltam. – Üdvözöllek benneteket gyors Kni-tek.
A hangom visszaverődött a hágó köveiről, ide-oda csapódott a szűk falak között, mintha egy kórus ismételgette volna.
- Ismerősen cseng a hangod, - suhant el megint mellettem az iménti árny. - Találkoztunk Azaa-el-Shay várában.
- Úgy van, barátom, jutott eszembe a szélvészgyors Kooa-kya. - A Varázslótanács üdvözletét hozom nektek, hajoltam meg látszólag a semmi felé, bár nagyon jól tudtam, hogy a kni-tek itt állnak előttem. Éreztem őket.
- A Varázslótanács üdvözlete nagy megtiszteltetés. Ám meg akarunk bizonyosodni afelől, hogy méltó vagy-e a bizalmunkra.
- Ismersz Kooa, szorítottam meg a felém nyújtott láthatatlan kezet.
- Bennem semmi kétség, nevetett fel Kooa az érintésem után, de a többiek még nem ismernek.
- Akkor mutass be nekik, hajoltam meg a többi láthatatlan alakváltó felé, és a következő pillanatban tucatnyi árny sejlett fel körülöttem. Ám mind Leonóra alakjában! Kooa saját alakját megöleltem.
- Nézz körül barátom, mondta, és ha kiválasztod bájos partnered társaim közül, beléphettek a Tiltott-tó kanyonjába.
- Tisztelek benneteket gyorsaságotokért és elhivatottságotokért, mosolyodtam el. De azt hiszitek, nem ismerek meg egy olyan lelket, akinek kedves számomra minden rezdülése. Ezek nem látható dolgok, mik becsaphatják a szemet, léptem oda Leonórához, és megsimítottam az arcát.
- Igazak hát a hírek, amik rólad szólnak, - nyújtotta üdvözlésre a kezét a harcosok vezetője, és valamennyien saját alakjukat öltötték fel. - Lépjetek hát be a Tiltott-tó kanyonjába, és éljetek a Varázslótanácsnak tett ígéretünkkel.
Leonóra még mindig remegett, alig tudtam megnyugtatni. A szeme azonban elárulta, nem haragszik, még csak nem is neheztel rám, sem a kni-tekre, csupán megijedt. Elmosolyodott, megsimogatta a kezem, és bólintott, minden rendben, mehetünk,
Kooa felém nyújtotta a karját, Leonórát Ohaa-ya, a harcosok vezetője fogta kézen. Felkaptak bennünket, mint a pelyhet, és a villámgyors csapat néhány pillanat alatt jutott túl a hosszú kanyon útvesztőin.
Ott álltunk végre a Tiltott-tó partján. Az éles kőcsipkékkel, és a hófehér hegycsúcsokkal szegélyezett óriási tengerszem annyira lenyűgöző volt, hogy meg sem tudtunk szólalni.
Az idáig minket kísérő homály ott rekedt a kanyon kövei között, és a tavat körülölelő kristályok fényében, szinte nappali világosság fogadott bennünket. A fluoresszencia elképesztően kékké varázsolta a befagyott tengerszem jegét, aminek nem láttam a másik végét. Csak sejtettem, milyen messze van a túlpart.
- A Tiltott-tavat a kni-tek népe őrzi, - szakította meg a csendet Ohaa-ya, és széttárta a karjait. - A legenda szerint, világunkat három sárkány alkotta meg. Három öreg sárkány, akik keresztül-kasul bejárták az univerzumot. A hosszú út után ennél a kettős csillagnál találkoztak, megálltak pihenni, mert messze a galaxisban ezeknek a tüze volt a legízesebb, ezeknek a melege volt a legbizsergetőbb.
A sárkányok elmesélték, merre jártak az utóbbi ezer és ezer esztendőben, aztán a legöregebb bevallotta, már nem tud továbbmenni. A sok millió év utazás után elfáradt, és csak azért repült idáig, hogy végleg megpihenjen…
Ohaa-ya szünetet tartott, és ahogy az utolsó szavai is visszahullottak a jégre, hatalmas robajjal meghasadt a tavat fedő kemény burok.
- A három sárkány elhatározásra jutott, - folytatta Ohaa-ya, és a rianás felé fordult.
- Megalkották a bolygót, ahol a legízesebb a tűz, s ahol a legbizsergetőbb a meleg. Összeolvasztották köveit, meggyúrták hegyeiket, kifacsarták tengereit, és szeretettel hintették meg a földet, hogy olyan élőlények teremjenek ezen a világon, akik igaz szívvel fogják tisztelni a barátjukat.
- Riaa-sa-Yaan a tűzsárkány temette el Waan-ta-Hyut. Ktaa-hain-Yua, a vizek sárkánya vonta fölé ezt a csillogó vizű tavat. A sírt magas sziklák és szurdokok közé ágyazták be, hogy barátjuk nyugalmát ne háborgathassa senki…
- Ezer és ezer esztendeig vigyázták a nyughelyet, a sárkányoknak másképpen múlik az idő, aztán átadták helyüket a Kni-tek népének, az új Őrzőknek. Különleges képességekkel ruházták fel őket, semmilyen ellenség őket le ne győzhesse!
- A búcsú pillanatában a sárkányok, az Őrzők népe, és az első Varázslótanács összegyűlt a tengerszem mellett. Riaa-sa-Yaan, és Ktaa-hain-Yua két hatalmas könnycseppet ejtett a tóba, amik az idők végezetéig frissen tartják a sír vizét. A Tanács pedig a fővárosban, Waanban lángot gyújtott az alapítók tiszteletére. Az Örök Lángot, ami messzire világítva szórja a Tiszta Fényt, sárkánykönnyel táplálta, ami innen a tóból vétetik minden tízedik esztendőben.
- Riaa-sa-Yaan, a tűz sárkánya! Ktaa-hain-Yua, a vizek sárkánya! Tárjátok fel a tó titkát! - kiáltotta Ohaa-ya, és az égnek emelte botját. Szavai gyöngyként gurultak szét a jégen, és a rianás egy pontjánál lassan, ám jól láthatóan megváltozott a jég színe.
- Lépjetek be a sírba! - mutatta széles mozdulattal Ohaa-ya, és harcosaival hátrébb lépett.
Meghajtottam a fejem a kni-tek felé, megszorítottam Leonóra kezét, és határozott mozdulattal a tó jegére léptünk.
- Oda kell mennünk a jelhez, irányítottam a lányra a gondolataimat. - A sárkányok örök könnyei feloldódtak a tó vizében. A tűzhöz pedig egyetlen, de teljesen tiszta csepp kell. Mindössze egy. Amikor a Waan áthalad a telet okozó porfelhőn, a tó befagy, és a hidegtől alant kiválasztódik az a teljesen tiszta csepp. Ezért kellett Ohaa-yának elmesélnie a történetet, hogy a tó megmutathassa, hová kell mennünk.
- És miért kellettem én?
- Azért, mert csak egy olyan tiszta lény érintheti a sárkánykönnyet, mint amilyen Te is vagy.
- Honnan…
- Emlékszel, amikor a Csontkastélyban a fejedre tettem a tiarát?
- És az sugározni kezdett…
- Ha nem lettél volna annyira tiszta, az a korona csak egy ékszer marad, mondtam, és Leonóra szemébe néztem. – Most pedig állj ide, mutattam a repedés szélére, fogd meg a kezem, és csináld azt, amit én.
- De.
- Amit én, suttogtam, és félelem nélkül a hullámokba léptem.
Egy pillanat volt az egész. A másodperc tört része alatt összecsaptak a kék hullámok a fejünk fölött, de mi egyáltalán nem lettünk vizesek, mert a bundánk köré hirtelen egy fényes levegőbuborék siklott ki a jég alól.
- Ez…
- Vigyáznak ránk, bólintottam, és amint a buborék remegése megállt, fala teljesen kitisztult. Lassan, méltóságteljesen süllyedtünk alá.
Ameddig a szem ellátott, a vastag jég alatt is fluoreszkáltak a kövek, szinte nappali világosságba vonva a tó medrét. Voltak itt óriási smaragdzöldek, mélybíborok, vakító fehérek, rikító sárgák, kékek ezernyi árnyalattal, éjfeketék.
- Csodálatos, suttogta Leonóra, és megszorította a kezem.
A buborékunk most egy helyben kezdett lebegni, mint amikor a lift megáll. És néhány lépésnyire tőlünk, a tó csillogásából lassanként kibontakozott egy áttetsző folt. Először nem is vettük észre, a furcsán mozgó gömb pedig lassan megkerült bennünket, majd megállt közvetlen előttünk.
- A sárkányok tiszta könnye, suttogta Leonóra, és kinyújtotta a kezét. Utazógömbünk fala ellenállás nélkül engedte át ujjait, és ahogy tenyerébe vette a ringó gömbalakot, nagyon büszke voltam rá.
- Óvatosan húzd magadhoz, suttogtam. A maréknyi csepp nem bomlott fel az érintéstől, nem folyt szét a lány tenyerében, csak lebegett továbbra is, és vibrált benne a fény.
A következő pillanatban váratlanul sötétbe borult a tó medre, és alig valamivel alattunk felparázslott egy erőteljes vörös fény.
- A tűz sárkányának könnye izzik, hogy láthassuk barátjának testét.
És odalent a mélyben, a vörös fényágyán ott feküdt Waan-ta-Hyu, aki barátainak szeretetfényében olyan nyugalomra talált, amit mindig is szeretett volna.
- Sya-kaan hujt vii-dan Waan-ta-Hyu.
- Aludd békében örök álmodat, suttogtam elhaló hangon, és a buborék lassan elindult felfelé. Néhány pillanattal később kialudt a vörös fény, és amikor a légbuborék felemelkedett a jég fölé, alattunk lassan visszazáródott a lék, és befedte titkát a tó.
- Köszönöm, suttogtad kezedben a sárkány könnyével, és ahogy átemeltük egy arany tégelybe, láttam, a szemedben megcsillant egy másikfajta könny, a szeretet könnye.
Ohaa-ya, és harcosai visszavittek minket Suuhához. Úgy búcsúztunk el új barátainktól, hogy a kis szurdok tele volt velünk, mert valamennyien felvették a mi alakunkat. Leonóra nevetett, és Ohaa-ya volt olyan bátor, hogy elkérje tőle azt a könnycseppet, ami még ott csillogott a szemében.
Én a szívemben őriztem meg Leonóra mosolyát, itt őrzöm a hazafelé tartó csendjét, és a búcsúzás könnyét felfűztem lelkem fonalára, hogy mindig velem lehessen, ha egyedül érezném magam…
Ahogy az utolsó fényvillanás is elült Leonóra után a parton, Suuhára bíztam a sárkány könnyét, amit már várt a Varázslótanács Waanban, én pedig még sokáig néztem a homályos holdak fényét a tenger fölött…