ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Egyszer volt. Hol nem volt. Ahol az Üveghegyről az embereknek az üvegvisszaváltó jut az eszükbe, az Óperenciás tengerről nem is hallottak még, s ahol a kurtafarkú malac sem túr csupán a maga kedvére, elvégre bolond az, aki ingyen dolgozik.
Szóval itt, Félszárnyfalván élt, él a Gereben család.
A család ősapja még a mesék előtti időkben sárkányszelídítéssel kereste a kenyerét. Nehéz szakma ez, s valami oknál fogva nem volt rá jellemző a túljelentkezés. Részben azért volt ez így, mert sárkányszelídítés mégiscsak veszélyes sport, elvégre az ember a pikkelymentes bőrét viszi a vásárra! Az ős Gerebennek elég vastag volt az említett bőre, különösen az orcáján, ennek okán többszörösen is alkalmasnak bizonyult a nehéz feladatra. Másrészről sok emberöltő telt el az utolsó sárkánytámadás óta…
Ha igazán tárgyilagosak akarunk lenni, akkor az utolsó sárkányvészről szóló beszámoló nem tekinthető hitelesnek, mert az erről szóló feljegyzések egy delíriumos éjszakát követően születtek, mikor is a hiteles szemtanúk véralkohol szintje önmagában elég lett volna az eszméletvesztéshez. Ez a teljesen mellékes körülmény nem zavarta a falu népét, hiszen a szemtanúk egybehangzóan állították, hogy a tüzet, amely végigperzselte a fél határt, egy sárkány okozta, közvetlenül azután, hogy megitta a molnár összes pálinkáját.
Hogy mióta szokása a sárkányoknak a félszárnyfalvi molnár pálinkájára járni, aztán olyanokat hörrenteni, hogy lángba boruljon tőle a határ, inkább ne firtassuk.
A lényeg, hogy a sajátos eset bekerült a krónikákba, s ahol sárkány van, ott bizony sárkányölő és sárkányszelídítő szakmunkásnak is lennie kell.
E rendhagyó munkára jelentkezett az élelmes Gereben, s hogy feladatát hosszú szolgálata alatt milyen jól végezte, arra az a bizonyság, hogy az érintett sárkány fél szárnyát se merte többé betenni Félszárnyfalvára. Gereben tehát biztosította a sárkánymentes légteret, hogy aztán nyugállományba vonulásakor bepáncélosodott helyét átadja a fiának, aztán a fia az ő fiának és így tovább.
Napjainkra, amikor már az üvegvisszaváltó és a még véletlenül se túró malac korát éljük ( s hol van egyáltalán az Óperenciás tenger? ), a Gerebenek még mindig ápolták a családi hagyományokat, fürkészték az eget, hogy bármikor sárkányt kiálthassanak, ha a várt támadás bekövetkezne.
Az egykori ős sportos fickó volt, aki ( becsületére mondva ) mindenféle szúró- és vágószerszámmal gyakorlatozott, futott, úszott, lovagolt, tanulmányozta az ősi sárkányölő technikákat, masszőrhöz járt és személyi trénert tartott, hogy kondícióját fenntartsa, s bármikor sárkányölő állapotba hergelhesse magát. Az utódok azonban elpuhultak és meggömbölyödtek a hosszú és hiábavaló várakozás során, ezért egyre többen vetették fel, hogy felesleges a sárkányölő részére havi apanázst biztosítani, ha sárkánynak már évszázada híre és szikrája sincs. Hosszú idő felelősségteljes semmittevése után tehát a munkanélküliség és a meg nem értettség réme fenyegette a Gerebeneket, akik közül ekkor Gereben V. János volt a címzetes sárkányölő.
V. Jánosunk elkeseredettségében ( hagyománytisztelő módon ) pálinkába fojtotta felmerülő kétségeit. A pálinkaivás nem csupán a sárkány, de a sárkányölő erőpróbája is volt, mert teljesen logikus, hogy ami nem fogott ki a sárkányon, az nem foghat ki a sárkányölőn sem. ( Rosszmájúak szerint a V. János edzése a pálinkaivásra nem próbatétel volt, hanem alkoholizmus, de szerintem ők csak szőröztek. )
De térjünk vissza Gerebenre és a sorsfordító pálinkára! Ott tartottunk, hogy V. János éppen e nemes nedűbe fojtotta felmerülő kétségeit. Keserű gondolatai között lakáshitelének visszafizetése és szelíd asszonykája is szerepet kapott, kezében sodrófával. Az utóbbi kép még a sárkánynál is félelmetesebb volt számára. János gyakran gondolt arra, hogy sokszorosan megszolgálta az önkormányzattól kapott havi bérét, mióta elvette a környék egyetlen fellelhető sárkányát, megvédve ezzel a falu férfilakosságát. Kérdéses azonban, hogy ha a szóban forgó tűzokádót sem tudta megszelídíteni, hogy bánna el egy igazival?
Mi lesz most ővele? Egy sárkánnyal, de sárkány nélkül?
A borban igazság van, a sörben gabona, a pálinkában pedig tűz. Azaz sárkány, mert miközben derék Gereben ledöntötte a torkán, az a bizonyossága támadt, hogy ő itten csak akkor menekül meg az elbocsátás rémétől, ha sürgősen szert tesz egy tűzokádóra, aki ezúttal nem a felesége, hanem egy igazi, törzskönyvezett pikkelyes.
Jó, jó. De honnan szerez az egyszeri ember sárkányt? Főleg olyan nehéz időkben, amikor már az üres pálinkásüvegekre sincs visszaváltás? S mellesleg a sárkányok is kihaltak már?
Hallotta Gereben, hogy ilyenkor ez a szokás, tehát elment világgá. Ment hegynek fel, völgynek le, napra nap után. Sárkány sehol. Már annyira el volt keseredve, hogy csaknem feladott mindent, amikor egy este találkozott Mano E.L.F.-fel.
Mano saját különbejáratú tündérdombján üldögélt éppen, sütkérezett a holdfényben és kivételesen nem volt nála a fényképezőgépe. ( Ez már önmagában is elképzelhetetlen.)
Manókra jellemző módon büszkén tekintett végig a dombon, melynek karimáján lényegesen magasabbra nőtt a fű. Ez azért volt így, hogy az erre tévedő emberféle azonnal lássa, hogy tündérlak van itt, s lehet menni elf-ele, de gyorsan. Csak Mano tudta igazán, hogy ez a dúsabb növényzet nem varázslatba, hanem elég sok esti locsolásba került neki. Ilyen víz- és csatornadíjak mellett! Szárazság idején! De megérte, gondolta Mano, miközben a Hold fényében ezüstös birodalmában gyönyörködött. Távol tartja az embereket, s a manóféle békében élvezheti a Holdat, mondta magában alig egy perccel azelőtt, hogy Gereben V. János mély gondolataiba merülve, orrát lógatva bele nem gyalogolt az ágyásába és a lelkivilágába.
- Hé! Te! – rikkantotta magából kikelve. – Ember! Hogy merészelsz a kertembe lépni? Pont most, amikor telihold van, s én amúgy is holdfüggő és izgága vagyok? Kell egy jobbos?
Gereben, akit elméletileg sárkányölésre és szelídítésre képeztek ki, riadtan meghátrált. Kicsi a Mano, de leány a talpán. V. Jánost a szókincse is cserbenhagyta ijedtében, úgyhogy hasonlókat mondott, hogy:
- Öööö…. Úúúú…. Áááá.
Mano azonnal átlátta, hogy Gereben személyében nem épp a legcombosabb agyú embert ismerte meg, tehát azonnal azon kezdett töprengeni, hogyan magyarázza el problémáját oly módon, hogy az egysejtű értelmi szintjén is felfogható legyen.
- Hátralép kettőt. Kiegyenesít minden fűszálat. Egyenként. Elkotródik. – próbált fordítani és bősz arcot vágni egyszerre, de rögtön megbánta, mert a hírhedt sárkányölő azon nyomban sírva fakadt. Mano felhúzta a szemöldökét.
Mit lehet tenni ekkora adag bárgyú szerencsétlenséggel, aki nem elég, hogy letapossa a birtokát, de még sós könnyeket is hullajt rá?
- Tessék elmenni innen! Most azonnal! Vagy varázsolok!
Gereben akkorra már bömbölt, s nagy lelki fájdalmában letelepedni készült.
- Nehogy! Az én füvemre? – tört ki Mano dühödten, s nagyot lökött Gerebenen. – Tágulj innen!
Gereben szipogva elvonult, kissé távolabb a dombtól, s ott vinnyogott tovább keservesen.
Mano, aki élvezte volna a teliholdat, az éjszaka csöndjét, kezdett kijönni a béketűrésből ekkora pofátlanság láttán. Kissé berozsdásodtak már a varázsló képességei, mert rég kellett használnia őket, de most előpecázta a domb mélyéről a varázskönyvét, megkereste benne a hangtompító varázslatot, s kissé rángatózó arccal ráolvasott Gerebenre. Csönd lett.
Ah, végre, gondolta Mano. Végre nyugalom. Visszatelepedett a kedvenc helyére, s üdvözült mosollyal a Hold felé fordította az arcát. Jót tesz az elf szervezetének az ilyesmi. A lelkének is.
Gereben azonban még hangtompítva is egy bosszantó rángatózó tömeg maradt a látómezeje peremén. Mano előbb dobolni kezdett ujjaival a széke karfáján. Aztán viszketett. Később már a fogát csikorgatta. Miért nem kotródik már el ez az alak?
Tönkreteszi az egész teliholdas éjszakát és mindent.
Kitrappolt hozzá a dombon túlra.
- Miért nem mégy már? Fel is út, le is út, alászolgája! Azt akarod, hogy varázsoljak még?
- Nincs hová mennem!- tátogta V. János búsan.
- Micsoda? Enned? Éhes vagy? Mi közöm nekem ehhez? – háborogta Mano csípőre tett kézzel. – Hess innen! Vagy rád vauzok! Akarom mondani, rád vakuzok!
Gereben a fejét rázta.
- Varázsló vagy, ugye? – kérdezte hang nélkül.
- Gügye? Én? – visította Mano. – Mit képzelsz! Pimasz!
Azzal ráolvasott pár évnyi ráncot az ember arcára, s mert úgy vélte, jobban mutat úgy, egy bibircsókot adott ráadásnak az egyik oldalára. Aztán az egyensúly kedvéért egyet a másikra.
- Nem, nem! Nem gügye! – tiltakozott János.
- Hülyét mondtál? – toppantott Mano Elf.
A többit el lehet képzelni. Mondhatott Gereben V. János bármit, bibircsókot és mindenféle nemszeretem ajándékot kapott érte. Jó sok idő és számtalan kellemetlen végkimenetelű ráolvasás után végül Mano belátta, hogy csendes holdpihenőjének vége, s visszaadta Gereben hangját, aki alázatosan előadta a magáét. Miután szánta és bánta a tündérdomb letiprását és ígéretet tett annak haladéktalan helyreállítására, kiderült végre, miért is nem akar elmenni. Neki egy hamisítatlan sárkány kell. Mano csak ismer egyet!
- Bolond vagy, ember – mondta neki Mano Elf -, a sárkányok már akkor kihaltak, amikor ez a föld még fiatal volt, s az én népem sem tanult meg még fényképezni. Honnan akarsz igazi sárkányt szerezni?
- Talán egy olyan sárkányforma is megteszi. – válaszolta V. János. – Tudod, amelyik nem sárkány, de majdnem. A népek már olyan régen nem láttak ilyesmit, biztosan elhiszik, ha valami szörnyű repülő izét látnak, amelyik lángot lő. Ismersz hasonlót?
Mano Elf elgondolkodott. Gereben boldogan leste. Biztosan a lehetőségeket veszi számba! A sárkányjelölteket! Meg van mentve!
Mano igazság szerint azon merengett, hogy mindent megvásárolt-e a vacsorához, s mennyi időre lenne szüksége az elkészítéséhez, mert eddig is elég sok időt elpazarolt már az emberfélére.
- Nem, nem ismerek. Menj haza, ember, itt nincs keresnivalód!
- De te tudsz varázsolni, kedves hölgy – motyorogta reménykedve János.
Hát igen, tudok, gondolta Mano, s hogy ezt nyomatékosítsa, pöttyintett egy újabb bibircsókot János orra hegyére, mert ott még maradt egy ép folt.
- Szóval, arra gondoltam – folytatta Gereben Sárkányölő V. János megtörten -, talán varázsolhatnál valami sárkányszerűt a falum fölé. Elég csak egyszer, hogy lássák, van még sárkány, s ha van sárkány, akkor szükség van az olyan bátor sárkányölőkre is, mint én.
Mano Elf rábámult V. Jánosra, s úgy döntött, erre inkább nem szól semmit.
Csak megfordult, visszaballagott a dombjára, s integetett Gerebennek, hogy kívül tágasabb.
Igen ám, de másnap reggel ugyanott találta az istenadtát. Aztán harmadnap, negyednap, ötödnap és így tovább.
- Csak egy icipici sárkányt, kedves Elf – krákogta az ember reszelős hangon, miközben Mano a torkát szorongatta. – Egyetlen éjszakára, s én elmegyek. Ígérem.
Mano dúlva-fúlva viharzott vissza a dombjára.
Hát ez kibírhatatlan!
Ez az ember! Még a végén a következő holdtöltét is itt tölti! Semmi nyugalom, semmi béke. Itt nyafog minden reggel és minden este! Megőrül tőle a tündérféle! Mano kezdte úgy érezni, hogy pár nap alatt ő is eljut majd arra a szintre, hogy csak néz maga elé, s ilyesmi hangokat ad, hogy: öööö, úúúú, áááá. Éppen úgy, mint az ember.
Valamit tenni kell!
- Jól van, ember, segítek neked! De ha még egyszer a dombom közelébe jössz… véged!
Másnap elindultak.
Mano ment elől, kicsi tündér, fürge léptekkel, energiával telve. Gereben kifulladva loholt a nyomában. A sárkánymentes évek lomhává tették, s nem volt ilyen erőltetett menethez szokva, de szólni nem mert.
Harmadnap végre elérték Félszárnyfalvát.
Ott aztán leültek a mezőn, s megtárgyalták mit, hogyan kellene tenni.
- Szép nagy sárkány lesz és jól tud majd tüzet okádni. – mondta Mano Elf. – De az ilyen varázslatnak ára van ám, nagy ára!
- Megfizetem, bármit kérsz érte! – ígérte Gereben.
- Ebben nem kételkedem – somolygott a kis tündér. – Mindenki megfizet érte. S mondd, hány feje legyen? Három? Nem kevés az?
Így egyezkedtek a részletekben, majd szétváltak. Mano meglapult a tágas réten, Gereben V. János, okleveles sárkányölő és szelídítő pedig kidüllesztett mellel, peckesen besétált a faluba. A köves út lassan elfogyott a talpa alatt, mikor eszébe jutott, meg sem kérdezte a kicsi elfet, miféle ár lesz az, amit a szívességért fizetnie kell? Pénze volt bőven, mert a sárkányölő szakma ( főleg ennyi generációra visszamenően ) jól jövedelmezett. Ha volt is a választ illetően némi kellemetlen érzése, elhessegette. Itt a sárkány mindjárt, s neki megint lesz biztos munkája, aztán a fiának, annak a fiának és így tovább. Szép a világ!
Sötét tömeg emelkedett a rét felől, s rövidesen már a széles szárnycsapásokat is hallani lehetett. Hatalmas volt, hétfejű, ahogy ő kérte, áthatolhatatlan vöröses pikkelyekkel. Félelmetes. Gyönyörűséges.
- Sárkány! – ordította, miközben a hétfejű végigperzselte a házak sorát. – Meneküljetek!
A sárkány körözött még egy darabig a falu fölött, fújt némi lángot, amitől újabb tüzek gyúltak odalenn, aztán eltűnt a felhők között. Gereben, a sárkányölők gyöngye látványosan összeszedte a felszerelését, s a falubeliek biztatása közepette marcona ábrázattal nekilátott a sárkány keresésének. Mondanom sem kell, hogy a réten kezdte.
Mano Elfet a mező és az erdő határán találta, amint éppen bőszen kártyázott a sárkánnyal. Gerebennek, akit némileg feszültté tett a hétfejű közelsége, nem igazán akarózott közelebb menni.
- Gyere csak, jó sárkány ez, a te sárkányod, nem fog bántani!
Így aztán hosszú unszolásra a bátor sárkányvadász közelebb óvakodott.
- Nem kellene ennek eltűnni? Hiszen varázslat…
- Az bizony, varázslat. – mosolygott Mano. – Csak éppen elég tartós.
- Tessék? Hogy érted ezt? – kérdezte Gereben, s a szíve a torkába ugrott.
- Kértél egy sárkányt. Azt mondtad, ha lesz sárkány, akkor lesz munkád, ha lesz munkád, akkor békén hagysz. Nos, itt a sárkány. A tied, úgyhogy etetned kell: biztos van pénzed, tudsz neki húst venni. Ha nincs, akkor éhes lesz és vadászni fog.
Az elf elmosolyodott.
- Persze, meg is ölheted, ha gondolod. Elvégre értesz hozzá.
Mano, akinek a népe kiválóan kezelte a fényképezőgépet, kattintott párat, hogy megörökítse Gerebent a ráncaival és a bibircsókjaival, valamint hétfejű sárkányával. Igazság szerint nem tudta eldönteni, melyik a rondább.
Gereben sipákolásától kísérve vidáman hazaugrándozott.
Egyszer volt, hol nem volt, az Üveghegyen innen, az Óperenciás tengeren túl, volt egy falu, amit Félszárnyfalvának neveztek egykor. Ma Sárkányfalvának hívják. A malac azóta sem túr, rég megette a hétfejű.