Ha vánszorogsz is
sorsod útján,
s lelki békéd
egyre - másra elkerül,
ha néma éjen,
csillagtalan
sötét égen
fölötted már
a fekete,
halálhangú
csend feszül,
s mint fojtó köd
téli tájra,
a nyugtalanság
jéghidegen rád terül,
csak meg ne állj!
Még menj tovább!
Már célba érsz,
és vár a fény!
Csitul majd
a rút gomolygás,
bús terhével
végsőt jajdul,
mint a tél,
ha hószín ágyán,
tiszta gyolcsán
szivárványos
szép tavaszlány
áldott álmát,
édes titkát
betölti a szenvedély,
s fájdalmas-szép
kínsikollyal
születik
a bíborfényű
békesség ,
az új
REMÉNY.