– a csönd fodraiban –
(versmontázs hangulataimból
karantén idején)
Csak élünk régóta
a félholt mában,
végtelen hosszú,
elmélyült hallgatásban,
de néha, a sejtelmes,
zajtalan éjben
lassan élednek a fények
a csönd fodraiban,
s valahol körben,
árnyas est-ölelésben
élni kezd újra a táj,
moccan egy ágon a vágy…
Halkul a sóhaj,
hamvad a tegnapi tűz.
Hűvös a hajnal,
begombolom az álmom,
lábamhoz térdel a múlt;
és újra a rezzenetlen sejtelem,
az ünnepélyes békesség van itt,
visszhangzik a csend a lelkeken,
árad a fény, mely majdnem elvakít.
Csitul a fájdalom, a könny apad,
kihajt a fű, bomlik ezer virág,
a horizonton aranylik a nap,
leveleket ringat minden faág.
Mint jegenyesoron a napmeleg,
minden tavasz új reményt teremt.
Árad a fény a fáradt arcokon,
és lebegünk a valóság felett.
Míg ringatóznak ősi dallamok,
a színek, fények pompája ragyog.
Ha átölel a csönd, a lelkeken
már új világra nyílnak ablakok…
Csak nézem a tájat,
a rügyeket bontó,
levelek közé rejtőző fákat,
a tavasz elé térdelek,
ég felé küldöm hálaimám,
hogy megélhetem még
e rejtelmes feltámadását a világnak,
e fenséges újjászületést,
amint lágyan rám ejti
illatos fátyolát az alkony-ég,
elsimítva gyűrött
magányomat…
Egy felém hajló
fénysugárhoz simulok,
megidézett sziluetted
körberajzolom,
aranyló búzaszem – hullsz elém,
megéledsz szívemen;
oltárcsend ünnepel,
fénytörés villan szembogaradon,
a ragyogástól
a lélegzet eláll…