• копирайтинг
  • копирайтер
  • SEO копирайтинг, сео копирайтинг
  • рерайтинг
  • контент для сайта
  • наполнение сайта
  • написание статей, статьи на заказ
  • рекламная кампания
  • обслуживание сайтов
  • биржа статей
  • пресс-релизы
  • копирайт, копирайтеры
  • Részben kerekesszékből, – erős küldetéstudattal... * - Boér Péter Pál

    |
    Boér Péter Pál képe

    ,,Borzongásuk a nem remélt vád -
    így adnak e kicsinyek példát,
    hogy fájdalmad szerényen éld át,
    s legyen oly lágy a dallama,
    mint ha a fű is hallana,
    s téged is fűnek vallana.”
    (József Attila)

    Nem győzöm hangsúlyozni, hogy micsoda csodálatos dolgokra képes az internet. Mennyi, de mennyi emberi sors tárul ez által elénk. Csak egyet nem tudunk, a másik ember kezét megszorítani, megölelni őt. Pedig milyen jól is esne! A véletlen ismét egy olyan emberrel hozott össze, akit szívesen megölelnék, de nem is tudom, hogy mit tudnék számára mondani. Azt hiszem, semmit, csak lecsordulnának könnyeim az arcomon… ő pedig meleg tekintetével rám mosolyogna.


    Kedves Péter, kérlek, mesélj magadról, életpéldád felmutatásához ez szükséges. Tudom, hogy kemény ember vagy, hited, akaratod átsegített mindenen.

    Azzal kezdeném, hogy nem érzem példaértékűnek az életemet, bár örömmel tölt el, ha mások ezt így látják. Hálás vagyok azért, hogy nem panelek vagy zsúfolt belvárosi épületek között nőttem fel. Olyan sokat ad egy vidéki gyermekkor, amit csak évtizedekkel később tud az ember igazán értékelni. „Messze még, messze még a láthatár, de otthonom nem lehet messze már”. „Jártam erre százszor, ismerem a fákról, nem lehet már távol.” Valahogy így vagyok ezzel... 2008-ig “csak” az emlékeim alján, valahol a szívemben és eszemben rejtőztek a múlt képei, aztán egyszerre előtolultak. Harminc év után láthattam viszont szülőfalumat. Persze nem ott születtem, hanem Váradon, de ennek ilyen értelemben nincs jelentősége.
    „Ha jártál már távol egy jól ismert tájtól, te érzed mit ér ez neked.” Akár kiskutya az ugatást, közelről fedeztük fel a környéket, a határt, mezőket, erdőket, fákat, állatokat. Legtöbb barát már a szívemben lakozik. Sokszor úgy gondolom, többet ér ez, mint a húsvér barátok. És igen, egyetértek azzal, hogy az internet „csodákra” képes.




    Szüleim tanítók voltak...

    Szüleim tanítók voltak, ez a tény minimálisan köztes állapotba helyezett, mert nagyon szerettem volna egy lenni a többiek között. Abban az előző rossz rendszerben - mert ugye rossz rendszerek váltják egymást -, tilos volt a vallás gyakorlása. Ma egyszerűen kinevetik az embert, bár elméletileg szabad… Egy csomó mindent meg kellett tanulnom arról, hogy miként éljek, éljünk úgy, hogy a kettőt összeegyeztessük. Hogy finoman fogalmazzak kifelé kevésbé, de belül nagyon is Istenkereső életformát folytattunk.

    Nagykágyáról van szó, ez egy színmagyar falu, ahol annak rendje és módja szerint körülbelül annyira tanultam meg románul nyolcadikos koromra, mint annak idején Magyarországon egy átlagdiák oroszul. Ezért saját döntésem kapcsán román tannyelvű líceumba - itt így nevezik a gimnáziumot - iratkoztam. Rettegtem a nyelvtudás hiányától, néhány hetet lapítottam, aztán előbb a tanárokat kezdtem megérteni, hiszen az órákon tagoltabban és irodalmi nyelven beszéltek, majd a társaimat. Különben az osztály harmada magyar volt, akárcsak én magam.
    Sokan mesélték, hogy megszenvedtek ilyen helyzetben, nekem - ha lehet így mondani - itt is szerencsém volt. Akkor kerültem először beszédkényszer helyzetbe, mikorra már értettem a gyors, részben tájszólásban, részben tinédzser zsargonban beszélőket, azaz akkor feleltettek először. Egyetlen kellemetlen emlékem sincs, bár voltak olyan tanárok, akikről jól tudtuk, hogy nem rajonganak a magyarokért, de a minősítésben ezt nem éreztették.


    A tizenéves gyerekek minden korábban otthonról kapott és szerzett, másikat nem kedvelni elvárást csak addig tartják be, míg meg nem győződnek arról, hogy a magyar osztálytárs nem emberevő, illetve fordított felállásban a román osztálytárs sem az. Talán magam is bizonyíték vagyok arra, hogy nem feltétlenül igaz az - sőt egyáltalán nem -, hogy egy ilyen közeg elmagyartalanítaná az embert. Döbbenetes, de harminc esztendeje nem használom a román nyelvet, tehát ma már rendkívül hézagosan, mondhatni tört hebegéssel lennék képes a folyamatos beszédre. Ezután a katonaság következett, majd az egyetem. Itt egy picit elvétettem a sorrendet, mert egy sikertelen felvételi után már besorozás előtt munkába álltam és leszerelés után azonnal. Tehát munka mellett végeztem az egyetemet.

    Bizonyára már gyermekkorodban is humán beállítottságú voltál, az élet mégis a műszaki pályára sodort. Mi az eredeti végzettséged? De mégis csak visszataláltál: ha jól tudom, teológiát és angolt is tanultál?

    Nem tudom, hogy akkor humán beállítottságú lettem volna, inkább majdnem mindenre nyitott. Rengeteg dolog érdekelt. Azt hiszem, egész jó gépészmérnök lehettem volna, de akkor valószínűleg elmarad az irodalom, amit most már nagyon bánnék. Az akkori önmagammal bizonyosan nem értenék egyet, ha valamilyen időutazás segítségével ma találkoznánk, ugyanis gyűlöltem a vasfegyelmet és a kötöttséget. Mára rengeteg olyan emlékem maradt a katonaságból, amelyek nélkül szegényebb lennék. Persze tudom, az idő mindent megszépít. Amúgy még a vitáktól is viszolygok, de elkényeztetett gyerekeket hatékonyabban és gyorsabban - elnézést a kifejezésért - gatyába rázni, és ficsúrból férfit faragni máshol nem igen lehet. A munkahelyemen rengeteg intelligens kétkezi munkással találkoztam, akik szinte mindenben könnyedén zsebre tették volna vezetőiket.


    Hasznosnak találom azt, hogy korábban és ma is többsíkú az érdeklődési köröm. Ugyan felületesnek érzem magam, de ennek azért örülök, mert aki egy adott dologba nagyon belemélyed, abból lehet egy briliáns matematikus, fizikus, biológus, történész, filozófus. Aki nem ás túl mélyre, úgy tanulmányozza a dolgokat, hogy a lényeg maradjon meg, annak esélye van arra, hogy széles látókörű legyen. Abban reménykedem, hogy ez nekem többé, kevésbé sikerült. 1990 és 1994 között megadatott az az öröm, hogy elvégezhettem a római katolikus teológia hitoktatói szakát. Akkor még olyan dolgok is lehetségesek voltak, amit ma már nehezen tudnék elképzelni. Az oktatók - nagy részük pap -, vizsgaidőszakban házhoz jöttek. Hogy miért nem tudom elképzelni? Lehetséges, hogy tévedek, de a társadalmi mentalitás akkorát változott, ami engem már irritál. Szomszédok, barátok nem segítenek egymásnak. A társadalombiztosítás is jelképes dologgá degenerálódott, és a szeretet valahol elsikkadni látszik.

    Nem kell megijedni, nem vagyok pesszimista! Rengeteg olyan emberrel találkoztam, akik önzetlenül és ismeretlenül annyit segítettek, amennyit az engem ismerők valószínűleg sosem tettek volna meg. Van egy folyamatos segítőnk, aki nélkül semmire nem mennénk a leírásban. Tördelésért, szerkesztésért, lektorálásért, borítótervért még nem kellett pénzt kiadnom. Tehát saját magamnak ellentmondva, mégis létezik a segítőkészség és szeretet, csak valamiért rejtőzködő lett ebben a szerintem egyre furcsább világban. Élőhelyünket, a Földet százszorosan kiszipolyoztuk, és panaszkodunk, csak panaszkodunk, amiért nincs kacsalábon forgó palotánk. Elfeledjük, hogy van fedél a fejünk fölött, és nem a mesterszakácsok főztjét esszük ugyan, de még remekül el tudunk hízni. Angolul, már néhány évvel megváltozott egészségi állapotom után tanultam meg, viszonylag jól. A világirodalom angol anyanyelvű nagyjait eredetiben olvashattam. Ezért inkább úgy gondolom, hogy nem annyira visszataláltam, hanem el sem csellengtem a humán beállítottságtól, mert többek között az is vagyok.


    Ha jól tudom, aktív sportoló, tájfutó voltál. Megtaláltad életed csodálatos párját és nemsokára jött a gyermekáldás. Milyen kór támadta meg egészségedet?

    Jó néhány versenyt nyertem, sokszor lettem második, illetve harmadik. Az országos válogatott tagja is voltam, de hát a tájfutás sosem volt sztárolt sport. Nincs bevétel, nincsenek szurkolótáborok, de van egy hihetetlenül egészséges életmód. 1984 óta bizonyos értelemben megváltozott az életem, de aki akarja, megpróbálja úgy felfogni, mint a szorítót az ökölvívó. Igyekszik azon belül kibontakozni, vagy saját erejéből folyamatosan taszítani a korlátokat, illetve egy pillanatra sem adja fel a hitet. Ami ennél sokkal fontosabb, az Úr segítségét kéri és kapja. Ez esetben nem jelent akkora nehézséget, hiszen visszagondolva, életem minden egyes napján kaptam segítséget.

    Erről ennyit mondanék. Mitokondriális miopátiáról van szó, de nem gondolom, hogy sokat kellene beszélnem róla, mert azelőtt sem a mitokondriumot, sem a miopátiát nem ismertem, így gondolom mások sem. A gimnáziumi évek alatt még el sem tudtam képzelni, hogy akár egyetlen órát ellebzseljek. Nem volt könnyű. Betegségemről még annyit, hogy rendkívül sok pihenést igénylek, nagyon kevés a napi „aktív” időm, de abban a hat-hét órában a lakáson belül helyet tudok változtatni, illetve bizonyos ideig ülök. Tizenhat, tizenhét órát pihenek, alszom. Nem mondom, hogy ez kellemes, de meg lehet szokni.


    Mikor kezdtél el írni? Miből merítkezel, hiszen, ha jól tudom, az otthonodat is ritkán hagyod el? Milyen irodalmi műfajt részesítesz előnyben?

    Még általános iskolás koromban kezdtem el verseket írni, gondolom gyermeteg sorok lehettek, a gimnáziumban is elkövettem néhányat. Kár, hogy nincsenek meg, szeretném őket látni. Feleségemen kívül senki nem olvasta őket. Néhány megmaradt, azokról – én úgy érzem -, nem reprezentatívak, jobbakra is emlékszem. Az írást 2009-ben, félig-meddig véletlenül kezdtem. Két-három ötletet közöltem egy közösségi oldalon, amelyeket kimondottan jól fogadtak. Nos, írásaim egészen érdekes módon jönnek létre. Elsősorban kell egy központi ötlet. Nagyon ritkán dolgozom ki előre a történetet, néha előfordul. Veszem a diktafont és mondom a szöveget, egészen úgy, ahogy közben a fantáziámnak csapongani van kedve. Olyan is előfordult, hogy ötletem sem volt, csupán egy hangulatelem, ilyenkor vershez hasonló prózai írások születnek. Nagy munkával talán prózaverssé lehetne alakítani őket, de jobban szeretem úgy, ahogy vannak. A saját emlékeim, környezetemben történtek is megihletnek, majd a diktált anyagot két segítőm veti papírra, természetesen a szó átvitt értelmében, mert számítógépekről van szó. Néha egyáltalán nem tudom, mi lesz a történet vége, máskor csupán egy hangulati elem marad.

    2008-ig rendszeresen követtem a napi politikát, hiszen addig csak tévéztem, rádiót hallgattam, háttérműsorokat követtem nyomon. Nem akarok felvágni, de szerintem bármikor beülhettem volna egy vitaműsorba, akár résztvevőként is, hiszen mást se csináltam. Azóta viszont fogalmam sincs arról, hogy ki, kicsoda. Egy nap alatt hagytam abba a politika figyelését, annyira megcsömörlöttem tőle.


    Nagyapám neve is áll az emléktáblán: A központi Körös-híd felrobbantásának megakadályoztatásáért

    A verspróbálkozásaim után néhány évtizeddel - huszonéves koromban írtam az utolsó, emlékeim szerint nem rossz verset - negyvenkilenc évesen diktáltam le első prózai írásomat, amitől meglepődtem. Maga a műfaj is meglepett, mert meglehetősen abszurd, némileg szürreális, groteszk - azt sem tudom hová soroljam -, írás született. Nagyon tetszett és szerencsére nem csak nekem. Előzőleg azt gondoltam, nem vagyok alkalmas ilyesmire. Innen indultam és merem remélni, hogy az évek alatt elég sokat fejlődtem. Nem vagyok már tinédzser, tehát nincsenek vesztegetni való tanulóévtizedeim. Négy kötetem jelent meg és további két nyomdakész regényem várakozik. Másik kettő lektorálásra vár, de azokat is viszonylag hamar közzé lehetne tenni. Novellás - tágabb értelemben rövid prózai írásokból - talán tíz kötetet is össze tudnék gyűjteni. Ezek mellett van két drámám és most készül egy - még nem tudom kisregény-e - nagyapám hősi haláláról.

    Hol olvashatjuk írásaidat?

    Írásaim jelentek meg a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratban, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a "7torony" irodalmi magazin antológiájában, a Holnapmagazin Életutak antológiájában, a Nyomtatott Holnap Magazinban és máshol. A bukaresti rádióban elhangzott jó néhány írásom.
    Saját weboldalam: http://boerpeterpal.blogspot.ro/
    Irodalmi magazinom: http://koborlokoborlovagok.blogspot.ro/

    A világháló adta lehetőségekkel élek: Penna magazin: (http://penna.tintaklub.hu), Napiászok: (http://www.napiaszonline.hu/korzo/), Artpresszó:(http://www.artpresszo.hu/), A tanítványi láncolat: (http://lancolat.blogspot.com/), AlkoTÓház: (http://alkoto-haz.hu/), MagyarulBabelben: (http://www.magyarulbabelben.net/), CINKE: (http://cinke.origo-haz.hu/user/85), Holnap Magazin: (http://holnapmagazin.hu/index.php), PIPAFÜST: (http://pipafust.gportal.hu/), 7torony: (www.7torony.hu), DunapARTcafé: (http://dunapart-cafe.net/index.php), Szabad szalon: (http://szabadszalon.gportal.hu/), stb.




    A fiammal

    Hány könyved jelent meg eddig?

    Nyomtatásban 2010-ben jelent meg a "Nagyító alatt" című novelláskötetem, 2011-ben a "Le a láncokkal" című kötetem önkormányzati támogatással. 2012-ben "A nonkonformista" című kötetem jelent meg ugyanilyen módon, 2013-ban az "Engedélykérés" című kötetem.

    Tudom, hogy igen termékeny alkotó vagy. Elvira, a párod nem is győzi a munkát, mellette még van egy segítőd.

    Valóban van egy hűséges segítő, aki nélkül nem tudom, mire mennék, vele napi kapcsolatot tartok. A hanganyagot átküldöm, és ő önzetlenül segít a leírásban. Neve: Vörös Emilné.

    Mit jelent számodra a gondolataid összefonása, elmondása? Jól gondolom, az életedet?

    Nem szeretném eltúlozni, hogy az életet jelentené az írás, de nem is áll messze ez a kijelentés a valóságtól. Amikor nincs belső mozgató és külső visszajelzés, sikerélmény, akkor sokkal nehezebb. Úgy érezheti az ember, nincs értelme az életének, pedig annak mindig és minden körülmények között van.


    Tudom, sok internetes barátságot kötöttél. Véleményed szerint olvasóid közül hányan tudják azt, hogy te nem éppen olyan vagy, mint az átlagember, legalább is az egészségi állapotod? De azt hiszem a hited, kitartásod, akaraterőd is sokkal több van, mint egy átlagembernek.

    Nagyjából három esztendeig kínosan ügyeltem arra, hogy véletlenül se kerüljön napvilágra. Nem szerettem volna, ha nem az írásokat, hanem a mögöttük lévő “szerencsétlent” értékelnék. Az utolsó három interjúban már nem rejtettem véka alá, de nem is szeretném, ha sajnálnának, mert nincs miért. Mégis azt hiszem, hogy sokak jelen pillanatban is meghökkennének, ha tudnák. A hitemet nem én mérem, nem is szeretném felértékelni. Nem tisztünk egymás felett pálcát törni, ítélni és ítélkezni.

    Kiknek a barátságára vagy büszke? Bizonyára ők is jó szívvel gondolnak rád.

    Sokak barátságára büszke vagyok, olyanokéra is, akikről semmit nem tud az úgynevezett nagyközönség, ismert emberekére is. Az említett segítőmére, jó néhány írószövetségi tagéra, a váradi helyi irodalmi élet nagyjaiéra, ismert és elismert magyarországi írókéra, költőkére. Ha most elkezdenék neveket sorolni, óhatatlanul kifelejthetnék embereket, tehát inkább nem teszem.


    Azt olvastam rólad, hogy boldog embernek vallod magad. Kérlek, mondj egy pár szót a családodról, mert úgy hiszem, hogy a boldogságunk titka nagymértékben a családunk kezében van, nélkülük darabokra hullik minden.

    Lassan harminchárom éve tudatosult bennem, hogy a feleségem szeret. Házasságunk harmadik évében ajándékozott meg egy kisfiúval, én abban az időben betegedtem meg. Folyamatosan túlteljesített, dolgozott, gyereket nevelt és engem ápolt. A szeretet megmaradt örökre. Ő is természet- és irodalomkedvelő, mint én. Fiunk most huszonkilenc éves, angol szakos tanár, szüleimtől örökölte a pedagógusi vénát.

    Kedves Péter, nagyon szépen köszönöm, hogy megismerhettük életedet, amely nem csak örömkövekkel van kirakva. De a fények rá-ráragyogtak a bánat köveire is, és meg-megcsillantak, mint a gyémánt, mert ilyen a sors, neked ez jutott osztályrészül. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked jobbulást és töretlen alkotókedvet. Ha Isten segít, és ismét arra járok, barátsággal átölellek Titeket.

    * Boér Péter Pállal Nagy L. Éva készített interjút (szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet). Megjelent a Montázs Magazinban:

    http://www.montazsmagazin.hu/iroklub/2922-bemutatjuk-a-nagyvaradon-el-bo...
    _______________________________________________________________________
    Boér Péter Pál: Felavatták a pajzs nélküli földet

    Képzelt nyers tudósítás, Inna Enne kiküldött munkatársunktól.

    Képzelt nyers tudósítás, Inna Enne kiküldött munkatársunktól.

    Az évi 78 fokos középhőmérséklet, eléggé megviseli a majd félmilliós emberiséget. A dédpapák még hallottak valamit nagyszüleiktől az áram nélküli világról. Most nagy hasznát veszik ezeknek az információknak, mert összement az emberiség. Bizonyos értelemben képtelen kijelentésnek tűnik, de élet- és cselekvésképtelenné váltak.

    Valahol mélyen, irdatlan nagy, kongó barlangok jelzik, hogy egyszer, még a kizsákmányolás előtt, kőolaj töltötte meg őket. Itt-ott, kettéroppant, szétszáradt villanyoszlopok is maradtak, de az ismét csupán a két kezére számítható embertömegecske, amit csak lehet felhasznál belőlük.

    Igaz, az éghajlatváltozás nem egyenletes. Az eurázsiai kontinensen - amit egy nagyjából ezer kilométer széles szárazföldi sáv köt össze Amerikával - a telek akár plusz harmincöt, harmincnyolc fokra is lehűlnek, a máskor megállás nélküli munkára fogott túlélők ilyenkor hűsölnek.

    Az "Óceániai Szigetvilág" megnevezésnek már rémen nincs értelme, ugyanis a tengerek szintje nem emelkedett, hanem csökkent. Össze van kötve Ausztráliával, és az azt körülvevő szigetvilág összezsugorodott nyomával.

    Az Antarktisz, illetve a Szaharai Egyesült Államok éghajlata a legelviselhetőbb. Utóbbiban soha nem emelkedik ötvenöt Celsius fok fölé - a még néhány létező - hőmérő higanyszála.

    Telente, a plusz huszonöt fokot is csak alig haladja meg a hőmérséklet. Azt mesélik, nem is olyan rég még homoksivatag lepte a vidéket, de a nagy vízfeltörések után a világ legkényelmesebb élőhelye lett. Minden más területtel összehasonlítva, burjánzik minden!

    A hőmérsékleti viszonyokat tekintve, az Antarktisz valamivel jobb helyzetben áll. Ott akár plusz huszonöt fokig is lesüllyedhet a téli negatív rekord hőmérséklet, de nyaranta még így is eléri a hatvanat.

    Az Európai Unió utódállamában, a J. J.-ben, ami a jaj-jaj lerövidítése, már harminc esztendeje az európai teve a konvertibilis fizetőeszköz, ami az akkor még létező borzbundát váltotta fel.

    A sivatagban nehéz a lét, földművelés nélkül nehezen lehetne életben maradni. Tény, hogy az elnéptelenedés a radikális, minden előjelzésnél gyorsabb klímaváltozás következménye, nem egy sokat prognosztizált világjárványé.

    A fennmaradt emberek zöme nem volt képes az elég gyors visszalépésre. Azoknak például, akik még epilálták és manikűrözték magukat, meglehetős nehézséget jelentett a rengeteg fertőzéselhárító ásó használata. Hiszen éjjel-nappal temetni kellett. Az elején úgy nézett ki, csak drasztikus intézkedésekkel fog sikerülni a rendfenntartás. Néhányat kénytelenek voltak bevezetni, amely intézkedések a mai napig élnek a Földközi Árok Demarkációs Terület és a Szaharai Egyesült Államok között, ahová még zöld kártyát sem lehet szerezni. Az illegálisan bevándorolni próbálkozók, jobb ha előbb tisztességgel végrendelkeznek, egyébként munkaeszközeik is a semmi martalékává válnak.

    Sokáig bírták az ökrök, mégis kénytelenek voltak tevésíteni. Másképpen, gépek nélkül nem mozgathatják a tákolt szekereiket, bár az igavonókat csak a felsőbb rétegek engedhetik meg maguknak.

    A középosztály még mindig elég jól jár, az ő szállítóeszközeiket a legszegényebb emberek vontatják, akik - ha egyáltalán van saját húzható kétkerekűjük -, a magukét is cipelhetik.

    Ugyan nem lehetnek gyökeres különbségek, hiszen a rendkívül szeszélyes hőmérsékleti viszonyokat mindenkinek el kell viselni, nyár közepén a hetven fokban igen nehéz az élet. Ha nem lenne - az egyik dédapa állítása szerint biztosan nem allergén - parlagfű, éhen pusztulnának. Ez az egyedüli növény, amelyik "tömegével" élte túl a Föld fölhevülését, és fütyül az ózonpajzs megszűnésekor képzeletben „átvágott szalagra”, amikor felavatták a pajzs nélküli Földet!

    A hajdani fehér világban, ma pirosra ropogósodott emberek élnek, érzékeny, tapintást alig bíró bőrrel.

    A hozam növelése érdekében, mindenki végigdolgozza a nem ritkán nyolcvan fok körüli nappalokat, munkavezetők és földtulajdonosok egyaránt. Hektáronként ötven, hetven tőnek feltétlenül meg kell maradni.

    Nagy tűrőképességű ez a növény, mégis amint ráfújnak, pollenje nagy része azonnal megsül. Ugyanis darazsakon és legyeken kívül semmi nem élte túl a kemencekorszakot, tehát nincs, ami beporozza a megmaradt három indoeurópai növényt. Ha nem létezne a kukorica egy speciális, nem magától kifejlődő változata, a kórókukorica, illetve a szalmagabona, nagy bajban lennénk. Nem lenne mit enni…

    Eleve száraz szárak nőnek, akár fél méter magasra is, egyikük sem hoz termést, ezért csupán gyökérről szaporíthatóak, mégis sokkal gyengébb a terményhozamuk, mint a parlagfűé. Alig húsz tő hektáronként.

    A veremlakásokban, ahol valamivel hűvösebb van mint a felszínen, kórólevest, szalmafőzeléket, szebb napokon vitamindús skorpió becsináltat esznek parlagfű körettel. Mert ahogy az lenni szokott, a skorpiók mindent túlélnek. A megmaradt emberek vagy immúnissá váltak a csípésre, vagy nem, mert ezek mindenhol jelen vannak. A nagy kisülést túlélők száma éppen ezért csökkent másfél millióról, fél millióra.

    Ha a gyér lakosságú Európában, néhány jótékony, napra kevésbé érzékeny, Szaharai Egyesült Államokbeli asszony a nőket meg nem tanítja a vízhordásra, már mindenki szomjan halt volna. A folyómedrek ugyanis autópályához hasonlítóan kérgesek, a patakokról nem is érdemes beszélni.

    Csupán a Duna, Volga és némely nagyobb folyó törpített változata élte túl - szinte csermely formában - az egészet. Az ivóvizet folyamatosan hordani kell, nem lehet túlságosan eltávolodni ezektől az életet adó helyektől. Esetleg húsz kilométernyire, amit naponta meg kell tenni néhányszor futva a fejen hordott korsókkal. Ugyebár a tevéket sem lehet a végtelenségig túlhajszolni, szükség van minden más irányú tevékenységükre, de természetesen ők is besegítenek a vízhordásba.

    Az öntözést a megapadt – tavacskákra szabdalódott - óceánból oldják meg. Kérdés, hol van a többi víz? Pára formájában bárhol jelen lehet, kérem tisztelettel, de mivel nincsenek meteorológusok, senki nem tudja meghatározni, mégis miért csak bizonyos helyeken. Az említett kettőn, az Sz.E.Á. és az Antarktiszi Királyság fölött feltétlenül. Említhetjük még Mongóliát és Katalóniát csapadékban, helyesebben párában gazdag területnek.

    Egyenlő társadalom soha nem létezett és nem is fog. A tagozódás - gazdagok, középosztály és nagyon szegények -, itt is jelen vannak. A zavarosban nagyon jól halászni tudók, kevésbé szigorúan fogalmazva élelmesek, valahol hallották, hogy az elektromosság előtt is létezett jégszekrény. Ezért a sok-sok földbe vájt veremlakás között, az egyedüli nem mezőgazdasággal foglalkozó tevékenység az árnyékszék ágazat.

    Nem egyszerű feladat a nitrogénes jég, akár fél méterre történő (olvadás nélküli) szállítása, de ha sikerül, az egymás mellé felállított árnyékszékek - kérem, ne asszociáljanak semmiféle pottyanó dolgokra -, a tevebankós dúsgazdagok életet némileg enyhítik.

    Mindig óriási rizikóval lépnek be. csak saját felelősségükre vetik alá magukat a hűsítő veszélynek. Alá is íratnak velük egy nyilatkozatot, mint a műtétek előtt annak idején, amikor még léteztek kórházak. A benti plusz húsz Celsius fok utáni kilépés, az ötvenöt fokkal magasabba már nagyon sok áldozatot szedett.

    Ezek az élelmes emberek még rendesek is, mert részletekben hajtják be a luxusjuttatás árát. Tevénkénti kilókban számolnak, s amint összejött egy egész teve, azonnal - mondhatni pillanatok alatt - fogyasztják el. Még az ő nitrogénnel dúsított világukban sem célszerű perceknél tovább sületlen, főtlen húst tárolni, mert a baktériumok és vírusok fittyet hánytak a számukra jelentéktelen időjárási változásra.

    Éppen most indítottak útjára egy bizottságot, amely a demarkációs övezetek számító Földközi árkon átjutva megpróbál tárgyalásokat kezdeményezni a Szaharai Egyesült Államokkal.

    A Földközi árokról azt mesélik, olvasni is lehet, mert a könyvtárak és más épületek épen maradtak, hogy ott valamikor, néhány évtizede, egy tenger himbálózott. Amint aláereszkedett a világóceán szintje, a Gibraltári és Szuezi szikes árkok mögött az a csepp kicsi tenger elpárolgott.

    A tárgyalóbizottság úton van, félő hogy a féltve őrzött határig egyáltalán nem jutnak el. Fölösleges a fehér teveszőrt lebegtetniük, mert a célország lándzsákkal és nyilakkal felfegyverzett határőrsége, amint lőtávolba kerülnek cselekszik. De aki nem próbálja meg életkörülményeit itt a Földön feljavítani, az nem érdemli meg ezt a Földet. Ugye logikus?

    Boér Péter Pál: Nyeszte, nyöszte vagy, nyöszte!

    Zsuzsika, kedvenc parkjának kedvenc padján üldögélt, és azon gondolkodott, vajon miért nem történik meg vele harminckét éves létére az, amiről harminckét éve álmodozik. Már az irányított tudat megjelenése előttről, erről meg volt győződve.
    Behunyta szemeit, szippantott egy nagyot a körülötte zöldülő növények szmoggal kevert illatából és hátradőlt. Ekkor hallotta meg a poroszkálást. Jobb szeme, jobb sarkából jobbra nézett. Előbb azt gondolta téved, hiszen előző este nézte meg a Rózsa Sándort elejétől végig, s éppen akkor tudatosult benne, hogy mind a harminckét évében Veszelka Juliska szeretett volna lenni.
    A sétány végétől közeledett. Éppen olyan volt, mintha alánőtt volna egy ló, vagy ő a lóra, de mégsem... Persze ennek nincs jelentősége. El is szomorodott, mert bár ott poroszkált a közelében, érezte, hogy tovább fog hajtani járművén. Apropó! Ezek egyek, vagy kettőbe szedhetőek? Valamelyik fej - a lóé, vagy az emberé -, talán mégis ráköszön? Úgy emlékezett, a konok szemöldökű is le-leszállt néha, tehát valószínűleg nincsenek összenőve.
    Behunyta szemét - inkább lesütötte - és várta a köszönést. Ha a ló biccentett volna, arra is visszabiccent. Ám az udvariassági szabályok kisiklottak, mert ez a négylábú, kétfejű elkezdett körülötte kocogni. Zsuzsika horgasinában remegett. Úgy érezte lecsúszik, lefolyik a padról. Veszelka Juliska lett!
    - Nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte!
    Ismételte a lovas. Tehát ez a XXI. század hibbecsúfja! Annyi gondolkodott nár, vajon mit jelenthet, mert ilyen szó nincs egyben... Feldarabolva meg sokféleképpen lehet értelmezni. Hi, mint nevetés, be, vagy becs, és akkor uff lenne a vége, de helytelenül írva...
    Nem mozdult, pedig szerette volna megpofozni magát, hogy elvonja a figyelmét. "Nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte!", nyögdöste szabálytalan ritmusban, körülötte meg-megállva a lovas és ló. Persze csak a fenti fej, amelyik alá odanőtt a paripa.
    Vajon hogyan tudott Veszelka Juliska megállni a két saját lábán? Zsuzsika remegett! Egyenesen tartott nyakán, fejecskéje orcái elpirultak.
    A nyöszteség teljes elvetését vágyta. Persze úgy, mint egy nagyon-nagyon igent mondani akaró hölgy szájából hangzó nemet, ami teljesen igent jelent.
    - Nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte!
    Épp fel akart pattanni minden erejét összeszedve, hogy a lovas felkapja a nyeregbe és vigye, vigye, vigye. Indult, mikor a vállába bögöly erősségűt csípett, egy forgalomátirányítással odakerült szúnyog. Behunyta szemeit és csapott jobb kezével, sosem állhatta ezeket az önhatalmú csipkelődőket. Telibe találta a rendőr fejét, ami legurult, és csak nézte, mert harminckét éve még nem ütötte le úgy senkinek a fejét, hogy futball labdaszerűen guruljon.
    A rendőr megkérdezte.
    - Hogy van kisasszony?
    - Feje nőtt?
    - Mi tetszik?
    - Nyöszte, nyöszte vagy, nyöszte!
    - Maga ivott? Leheljen rám, talán segítségre szorul!
    - Ne sértegessen!
    - Maga kezdte, leütötte a fejemről a sapkát. Látja, hogy gurul?
    - Igen, de maga... Tudja, ez borzasztó. Maga sem a nyöszte-nyöszte-nyöszte...
    - Valamilyen hallucinogén gyógyszert szed talán?
    - Ha még egy ilyen szót szól, feljelentem az első rendőrnél!
    - Én vagyok az!
    - Menjen innen, nincs szükségem semmiféle segítségre!
    A rendőr, meggörbített ujjait szájába helyezve füttyentett a bokor mögött parkoló lovának és felugrott rá.
    - Üdvözletem kisasszony, vigyázzon magára! Úgy látom, ma a lovak is alacsonyan repülnek, ez az enyém majdnem összeütközött egy katicabogárral. Azt hiszem, máshol is várják a segítségemet, rendet tartok fenn, a rend őreként. Mind itt van a vállamon, azért vagyok ilyen nagy darab. Mint látja, ha körülnéz, sehol máshol nem talál rendet.
    - Nyöszte, nyöszte vagy, nyöszte!
    - Mi tetszik?
    - Maga is elgaloppozik, csak úgy magamra hagy?
    A rendőr úgy gondolta, ennek a hölgynek pihenésre van szüksége nem társalgásra. A sarkára szerelt önindítóval berúgta lovát és odébb ügetett.
    Zsuzsika nem akart kihunyatlan álmokat, összeszedte minden erejét, felugrott és tárt karokkal rohant a távolodó, rendőr alá nőtt ló után. Még mindig azon gondolkodott, ki ki alá, esetleg kire nőtt ki. Futott, rohant és közben “ nyöszte vagyok, nyöszte, nyöszte!”, ismételgette, ölelgetve egy darabot a nagy levegőösszességből, ami körülötte lebegett. Potyogtak a könnyei...
    Ekkor másodszorra rezzent fel dupla álmából, ahol először a nyösztéző Rózsa Sándorhoz hasonlót, majd a rendőrt látta. Már hideg volt a parkban. Még elmotyogta magának kétszer, háromszor, “nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte”, bár tudta, hogy sajnos semmiféle nyöszteség nincs. Ez is akkora tévedés, mint a poroszkáló kutyafülek lehetősége.
    Fázott, összeszedte holmiját és elindult hazafelé, mert másnap az öt órai ébresztő után újabb irodai nap következett. Könyvelhetett egész nap, s azon gondolkodott, milyen jó lesz este ismét a parkba jönni, mert már tudta, ha valahol, itt akkor is igazán nyöszte tud lenni.

  • копирайтинг
  • рерайтинг
  • рекламные статьи
  • слоган
  • нейминг
  • сео копирайтинг, SEO копирайтинг