Hol van már kilencszázhatvannyolc,
talán egy hídon álltunk pár évvel
később, most is üresen áll a polc
egy régi kávézóban, s te nézel...
mosolytalan kockakövek közül
óvárosi illatokat szitál
pár átsóhajtott délután; röpül
csillámlón, s a Moldva fölött megáll
az idő; nem sírnak az Orlojon
vonuló apostolok, csak nézik,
amint a szél felkavarja folyton
igazunkat, felszakad, s nem vérzik.