ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Megmásztam újra azt a dombot
huszonév után,
s csak álltam ott álomtalanul,
hátam az öreg szélmalomnak vetve,
olyan ismerős volt,
és mégis idegen.
Arc a maga
ráncaival,
rajta sok dombtalan év.

A kengyeli temetőből jövök,
s ez a két zajos
kis kölyök nem sejtheti,
mennyire
húz az a föld,
ide hazamennék,
hol zsíros fekete ágyon
nyugszik rezzenetlen
az idő.

Mire felnő ez a két apró,
tudják majd a kacskaringós
utat, innen indultunk
rég, én ide jövök,
hol a kerítésen túl nyúl
szalad,
s a fák alól kíváncsi őz lesi
léptünk.

Mit mondjak nekik útravalóul
majd, ha odaértünk, hogy
kezük a kilincsen,
ha menni kell…
Hogy a világ hazug?
Itt ez a kislány,
mondjam, hogy szeretni
hitványság,
mind érdemtelen,
s nem a szívet, de a szót
sem érti senki?
Itt ez a kisfiú,
neki mit mondhatnék?
Hogy különb legyen,
mint akik
leszakítva magunkra hagytak,
s nyújtóznak fehér ágyaikon
míg mi itt állunk
több száz kilométerre
a domboldalon…
Nevetünk,
s hallgat,
de ne hallgass tovább,
dőlj ránk most,
öreg szélmalom.

Kergetőzünk,
kapkodom a levegőt
egyre megy éjbe
vagy napba nézek,
valami fatális véletlen csak,
az vagyok,
valami extrém hiba.
Mit keresek én ebben az ijesztő
vurstliban, ahol semmi nem az,
aminek játszik,
s ki karon fog,
hova vezet,
az ismerős arcokból hogy
lesznek újra lárvaképű
idegenek,
és hideg, hideg mind a kéz
és minden, aki néz,
engem nem kérdezett
senki,
csak idelökött
az Isten,
hol mindenki ül
csak én állok
árváimmal
egyedül.
Hátam a falnak vetve
álomtalan,
honnan a világ elindult velem,
belül huszonéve odavésett nevek
közt a magamé,
arcomon a dombtalan évek,
gyerekzsivaj,
hallgatom,
ne állj itt ilyen
tétlen, kérlek,
dőlj ránk most,
öreg szélmalom.