ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Budapest, 2013. december 28. reggel 8 óra

Ülünk az utazási iroda fehér alapon színes körökkel pettyezett buszán, a sofőr melletti oldalon. A rosszul kiválasztott pesti szálloda hidegét lassanként elfeledteti a kellemes meleg. Teletömött csomagjainkat már biztonságban tudjuk, testünk lazulni kezd. A tájat bámulva az elmúlt évek itáliai kirándulásaira gondolok, illetve arra, ami az eltelt évek alatt megmaradt bennem.

*

Legelőször Toscanába, Follonicába utaztunk. Emlékszem, hogy mennyire örültünk, amikor először pillantottuk meg a buszból a tengert, a helység névtábláját, a barátságos utcákat, a pálmafák árnya alatt üldögélő sziesztázókat. Kíváncsian vártuk, hogy melyik bájos hotelnél állunk meg, de mi csak köröztünk, köröztünk a főtér körül. A többszöri telefonhívást követően végre előkerült egy morózus olasz.
Kiderült, hogy a városkától messzebb szállásolnak el, ami nem is zavart volna bennünket, ám mikor a mellékútról is letértünk, gyanakvóvá váltunk. A busz alig fért el a keskeny földúton, majd jó pár kilométer után megállt. Kiszálltunk és körülnéztünk. Egy lepukkant, valószínűleg használaton kívüli kemping „romjait” láttuk magunk előtt, ócska faházakkal.
Az utasok fele leült az árokpartra, mert nem fogadta el a szállást. Az olasz csak nevetett: neki mindegy, akkor maradjanak ott, ő nem tud mással szolgálni.
Mit tehettünk? Visszafordulni nem lehetett, ezért el kellett fogadni a helyet, a helyzetet. Mi azok közé tartoztunk, akik elsőként átvették a kulcsot. Az ellenállók még néhány órát ücsörögtek a búzatábla mellett. Talán jól tették, hiszen mi a legvacakabb faházat kaptuk, a tengertől leginkább távolabbra esőt. A körülbelül 10 négyzetméteres fülkében csak egy keskeny kétszemélyes ágyat találtunk, így a kényesebb ruháinkat a falba vert szögekre akaszthattuk, a többi a bőröndökben maradt. A két rozoga kis ablakot nem lehetett kinyitni, ezért állandóan áporodott volt a levegő.

Amúgy meg szerencsénk volt, mert egy szimpatikus házaspárral kerültünk egy fedél alá, akikkel együtt használhattuk a konyhát, valamint egész hét alatt nem esett eső és költekezni sem tudtunk, hiszen minden üzlet távol volt a kempingtől, csak egy méregdrága árakkal dolgozó bódé árválkodott tőlünk egy kilométernyi távolságra.
S ha igazságos akarok lenni, őszintén be kell vallanom, hogy az óta sem láttam ennyire természetes tengerpartot. Semmi mű, semmi luxus! A rozsdás zuhanyozók és a vécék rondák, de használhatók voltak. Aki akart, egy óra hosszára még beutazhatott Follonicára is, mert a busz bevitte a városba, de vajon ki utazott volna másfél órát egyetlen órácskáért?

Egyébként minden kulturális program megvalósult. Voltunk Pisában, ellátogattunk Elba szigetére, megnéztük a Vatikánt, Rómát, sőt az Angyalvárat többször is, mert a római közlekedésben járatlan sofőr legalább hússzor körbevezette a buszt. Sehogy sem sikerült kikeverednie a körforgalomból.
Megtudtuk azt is, hogy bár állítólag minden út Rómába (vagy Firenzébe) vezet, kijönni, kikeveredni onnan annál nehezebb, mert az elvesztett – Angyalvár-keringő – időt egy mellékútra kanyarodással szerették volna lerövidíteni. A nagy spórolásnak az lett a következménye, hogy a kivilágítatlan utakon állandóan eltévedtünk és már hajnalodott mire visszatértünk a kempingbe.

Magyarországra jövet rövid városnézés következett Firenzében. A gyönyörű város mindenkire nagy hatással volt, megfogadtuk, hogy mindenképpen visszajövünk még. Búcsút intve szálltunk fel a buszra. Népszámlálás után viszont kiderült, hogy kettővel kevesebben vagyunk, mint amikor jöttünk. Két fiatalember hiányzott, az egyik amerikai, a másik magyar. Ennek köszönhetően sikerült meglátnunk az éjszakai Firenzét is. Hiába telefonáltak az utaskísérők a rendőrségnek, a kórházaknak, hiába mentünk újra és újra vissza a korábban látogatott helyszínekre, a két fiú szőrén-szálán eltűnt.
Körülbelül négy órát vártunk rájuk, köröztük őket, majd lelkiismeret fordulással bár, de elindultunk édes hazánk felé.

Elesetten, de szerencsésen érkeztünk haza, ám az út fáradalmait az eltűnt útitársak miatt mégsem tudtuk kipihenni. Amint felébredtünk, első dolgunk volt felhívni az utazási irodát. (Amint kiderült a többi útitárs is ezt tette.) Aggódva érdeklődtünk, hogy vajon mi lehet velük? Lelki szemeink előtt szörnyűséges képsorozatok követték egymást.
Félve vártuk a választ, ami körülbelül így hangzott:
– Amikor a két fiatalember nem találta a buszt, kimentek az állomásra, vettek két jegyet és felültek a vonatra. –
Így történt, hogy amíg mi Firenzében kimerülésig keresgéltük őket, ők már idehaza aludták a felelőtlen utasok igaztalan álmát.

Ezek után nem csoda, hogy évekig nem vágytunk Olaszországba. Igen ám, de a magyar televízió műsorában volt egy Olaszország tartományait bemutató sorozat. A műsor végén feltett kérdésekre levelezőlapon lehetett válaszolni. Így nyertem egy Trentino tartományba szóló egy hetes utat.

*

Következik:

Trentino, 2001