Azóta, hogy Ugrit elragadta Vörösbundás, testvérei Bugri, Talpas és Kormos óvatosabbak lettek. Hiába csalogatta őket a kecskerágó piros bogyóival, a vadbodza lágyan ringó fekete szemeivel, a vadmurok sárgálló gyökerével! Nappal ki nem mozdultak a házukból, csak szunyókáltak. Amint lebukott a nap a fák koronája mögött, mocorogni kezdtek. Megtanulták, hogy a sötétség elrejti őket Veszély elől, s akkor elő lehet merészkedni, akkorra már a hasuk korgott, s szemük is kopogott az éhségtől. A mama már rég óta nem adott tejet.
- Megnőttetek, gyerekek. Itt az ideje, hogy gondoskodjatok magatokról! - mondta, s napokra elkóborolt.
Elsőként Bugri óvatoskodott elő, s remegő orral beleszagolt a levegőbe. Talpas rögvest követte testvérét mélyen a földre lapulva, hátra lapított fülekkel. Csak Kormos nem mozdult még. Rettenetesen félt! A mama tanácsai még mindig erősen zakatoltak benne. Nem tudta kiverni az eszéből Veszélyt.
- Gyere már, Kormos! - sürgette Bugri.
- Jöhetsz , bátran - toldotta meg Talpas.
Ahogy az este sötét szárnyait szétterítette az erdőn, Kormos is előbújt. Hozzáláttak az evéshez. Bugri, a friss hajtásokat majszolta, Talpas a füvet, Kormos pedig bogyókat keresgélt.
Zengett-bongott körülöttük az erdő. Lágy tücsökzene szólt, a szentjánosbogarak lámpásként világítottak, édes illatok hömpölyögtek mindenhonnan. Egyre távolabb merészkedtek. Úgy elteltek finom hajtással, puha fűvel, kövér bogyókkal, hogy lábukat hátra nyújtva elhasaltak az irtáson. Lustálkodtak, s néha a félénkebb Kormost ijesztgették.
- Kormos, Kormos, remegő, hátad mögül Veszély jő! - kiáltotta Bugri.
Kormos pedig eszét vesztve futott, menekült.
- Gyere vissza, ne légy buta, nem jár erre Veszély soha! - hívták vissza nevetve testvérüket. Hisz szerették őt, de a játékot is! Teljesen elfelejtkeztek mindenről. Hirtelen Cserfes szajkó rikoltozása verte fel az erdőt.
- Skék ... skék ... skék! - figyelmeztette őket.
Az erdő fái megremegtek, a testvérek pedig szorosan a földre lapulva füleltek.
Szürkefarkas osont a tisztásra! Körbeszimatolt.
- Jaj, most vége az életünknek! - ijedeztek a nyulacskák. Ekkor a segítségükre sietett Szellő. Fölfújta az arcát, s a levegőt másik irányba térítette. A farkas más irányba indult tovább. A kisnyulak még lapultak egy ideig a fűben, aztán villámgyors cikk-cakkban rohantak haza. De jó, hogy Cserfes és Szellő a barátunk, gondolták remegve. Nélkülük mi lett volna velünk?
Valami furcsa dolog történt az erdőben. A friss hajtások, amelyeket annyira szeretett Bugri, keserűvé keményedtek, Talpas ropogós füve sárgára aszalódott. Csak Kormos kedvenc bogyói virítottak a bokrokon egyre szebben. A fákról rozsdás levelek hullottak a földre, a táj ág-bogán ökörnyál lengedezett, s a nap aranyszíne megfakult. A reggelek egyre hűvösebbekké váltak, nehéz köd ülte meg az erdőt.
A testvérek fázósan bújtak össze a kotorékban, alig fértek el benne. Vagy a kotorék ment össze vagy ők nőttek meg? Még a fölöttük ágazó vadbodza is elpártolt tőlük,egyre ritkábbak lettek a levelei. Anyjuk se járt már haza, máshol vert tanyát.
Gyakran elkóboroltak étel után kutatva. Bugri pedig el-eltűnt mellőlük, s csak a napkelte hozta haza. Aggódtak is miatta eleget a testvérei.
- Hol kódorogsz olyan sokat? – nyuszogták haragosan. – Ne feledd, mindig leselkedik ránk a Veszély –.
Bugri csak nevetett rajtuk.
- Nagy vagyok, már nem félek,/ a Veszéllyel szembenézek – dudorászta vidáman – .Az erdő szélén finom csemegére leltem. Illatozó káposztásra!
- Káposztásra? - csillant fel Talpas és Kormos szeme.
- Este elviszlek oda, akarjátok?
- Akarjuk, akarjuk, hogyne akarnánk! - lelkendeztek a testvérek.
Azzal egymáshoz simulva boldogan elaludtak.
Alig pislogott a hold fel az égre, amikor Bugri,Talpas és Kormos útnak indult csemegézni a káposztásba. Vidáman ugrándozva haladtak.
- Hú-hú…hú, Hú-hú…,Hú-hú..!.. Óvatosabban nyulacskák ! - kiáltott utánuk Bagoly néne.
De a testvérek izgalmukban meg sem nem hallották. Az erdő megelevenedett, halkan ropogott az avar, villogó szemek figyelték őket. Ilyenkor mozdulatlanná merevedve lapultak a földre. Aztán, uzsgyi! - rohantak tovább. Éhesek voltak, s korgó hasuk elfeledtette velük Veszélyt.
Gyérülni kezdtek a fák, világosodott a táj. Kiértek az erdő szélére.
- Itt van a finom káposztás! – visított fel önfeledten Bugri -, s eszét veszítve rohant ki az erdőből. A testvérek utána. Nekiestek a káposztaleveleknek, degeszre tömték hasukat, s a mennyei illat teljesen elbódította őket!
Ekkor éles fényvillanás cikázott, majd irtózatos dörgő hang rázta meg a csendet. Bugri felugrott, de azon nyomban nagyot puffanva a földre zuhant! Talpas és Kormos rémülten menekült az erdő felé. Szívük majd kiugrott a helyéből! Még egy villanás és robaj követte őket. Az erdő széli bokor alatt lapulva várták testvérüket. De hiába, nem jött.
A kétlábú Veszély pedig felemelte Bugri élettelen testét a földről, s a vállára vetve elindult a másik irányba.
Kormos és Talpas sírva, visítva rohant haza a kotorékba. Már csak ketten maradtak.
(folytatás köv.)