ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A vasútállomásra gyorsabban odaértem, mint gondoltam. Olyan álombeli suhanásnak tűnk az egész út.
A nagy, sárga épület már messziről feltűnt, emeletes volt, fent a magasban egy felirat. Erőltetem a szemem, de nem tudom elolvasni, a nap is az épület felett sugárzik, zavarja a képet.
Kezemben egy régi, sárga boríték, az idő elkoptatta a szélét, benne a vonatjegyem. Úgy gondolom, rövid utazás lesz, ezért kevés csomagot hoztam, csak a legszükségesebbeket.
Átmentem az épület alatti boltívek között, kiléptem a széles peronra. Épp akkor érkezett egy vonat, hosszú kocsisorral.
Mellém lépett egy érdekes öltözetű vasutas, aki inkább emlékeztetett egy szállodai portásra. Régi típusú bőröndöt tartott a kezében, olyan szép női utazótáskát, hímzett mintával az oldalán.
─ Tessék ─ nyújtotta felém ─, ez az öné!
Meglepetten láttam fogantyúján a nevemet. Tétován átvettem. Időm sem volt megköszönni, amikor megszólalt recsegve az állomás mikrofonja:
─ Beszállás, nosztalgiavonat indul a kettes vágányról egy perc múlva!
─ Siessen ─ szólt az iménti úr ─, az a második kocsi egyik fülkéje már foglalt önnek!
Rápillantottam a jegyemre, két betűt láttam N.V., alatta olvashatatlanul apró betűk.
─ Nosztalgiavonat... ─ suttogtam és felléptem a vagon lépcsőjére. Még egy pillantás a kocsi feliratára: Szófia-Berlin. Beléptem a fülkébe. Elhelyeztem volna a bőröndömet, de túl súlyosnak találtam ahhoz, hogy a fejem fölé emeljem.
Ekkor belépett egy magas, sötétbőrű útitárs, aki átsegített a problémán. Lazán feldobta poggyászomat a helyére. Leült velem szemben.
Nem volt kedvem beszélgetni, kinéztem hát az ablakon. A szerelvény akkor gördült ki az állomásról. Az épület sötétre árnyékolta az ablaküveget, s én döbbenten néztem saját képmásomat. Lassan végigsimítottam a hajamat. Furcsa volt a tenyeremben érezni a hosszú fürtöket… mégis, jól láttam? Lehunytam a szememet, biztosan álmodom, hiszen az az arc ott az ablaküvegben tini korom képmása volt.
Átpillantottam a velem szemben ülő fiúra, alig pár évvel lehetett idősebb. Mosolyog, majd angolul kérdez. Értem is meg nem is. Nézem közben a sötét bőrét, találgatok, hol élhet… Nehezen, de mégis megértem, szudáni, Belgrádban tanul, orvos lesz. Egy Drezdai diákkongresszusra utazik.
Szeretném vele megértetni, hogy én ─ már emlékszem rá ─ Budapesten átszállok egy hálókocsiba. Némi mutogatás után lassan megértem, nem gond ez neki, majd velem alszik... nevet, hófehér fogsorral villan rám.
Megdöbbenek.
Budapesten valóban segít az átszálláskor.
A hálókocsi kalauza német, megkérdem küldje el a kísérőmet. Értetlenül néz, azt hitte együtt utazunk. Azután határozottan int a fiúnak, hogy menjen. Távozása után lezárja a kocsi kis átjáró folyosóját.
Idősebb férfi, olyan édesapám korú, úgy is viselkedik. Vacsorát ajánl, valami könnyű ételt.
─ Prágán át utazunk ─ közli.
─ Mikor érünk oda? ─ kérdezem kíváncsian.
─ Ha így haladunk ─ néz az órájára ─, éjfél felé, de nem érdemes leszállni, kevés a várakozási idő.
─ Szeretném látni a várat, a Károly-hidat ─ gondolom.
Hiányzik az esti alapos tisztálkodás, de csak egy mosdókagyló van.
Cicamosdás és vár az ágyam. Február van, fűtenek, ráhelyezem a lábamat a kis hősugárzóra, kellemesen meleg. Ringat a vonat, elalszom.
Hirtelen fény pásztázza az arcomat, felriadok.
Az ablak elé kuporodok. Kint idegen kiejtéssel kiabálnak, nagy állomás előtt.
Szemben a falon egy óra mindkét mutató a tizenkettesen áll.
Éjfél van… Prága, jut eszembe. Nemsokára lassan indulunk. A bársonyfekete éjszakában elém tárul, amit annyira szerettem volna látni, a kivilágított vár, a híd, a legendás szobrok.
Minden fényárban úszik. Hirtelen dejà vu érzés fog el, én már jártam itt… nem, még nem lehet, majd később…
Lefekszem, s ezzel a kettős érzéssel álomba merülök, a nosztalgiavonat robog a cél felé…

- Folytatása következik -