ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Ma, május 18-án, tizenhárom órakor kerekül ki az ezüst hold képe a Mérleg csillagképben: evvel elkezdődik a 2555. buddhista év első hónapja, vaiszákha havának első napja van.
Hármas ünnepnap ez a „magunkfajtáknak”.
Amikor fölkél majd a hold - 21 óra ötven perckor -, én leülök a padlóra: tudatom és lélegzésem lecsillapítom, megpróbálom egyhegyűvé tenni a csittavrittit, a tudat felületi hullámait, ahogy Patandzsálitól tanultam.
Három mécsest gyújtok a meditációhoz: egyet a buddha-lényegiségnek, egyet a Buddha tanának, egyet a buddhista közösségnek.
Két tenyeremet összezárva emelem a fejem fölé, és azt a bídzsamantrát (imacsírát) hangoztatom csöndesen: OM.
Ez szól a buddha-lényegiségnek.
Két összezárt tenyeremet ezután a szájam magasságáig hozom le, és azt a bídzsamantrát hangoztatom: AH.
Ez szól a hanggal megfogalmazott tanításnak.
Végül két összezárt tenyeremet a szív-csakráig viszem le, és azt a bídzsamantrát hangoztatom: HUM.
Ez szól a Buddha útján járók közösségének.
Kis szertartásom azt ünnepli majd, hogy a buddhista hagyomány szerint a májusi holdtölte napján született, világosodott meg és tért a parinirvánába - a végleges evilági megsemmisülésbe - Sziddhártha Gautama Shákjamuni, a történeti buddha.

Történetünk első májusi holdtöltéje – meglehet - a Kr.e. 624. esztendőben május huszonharmadikára, csütörtökre esett.
Mármint – persze - a mi naptárunk szerint.
Az ind naptár ezen a napon vaiszákhah hó első napját írta, és ezen a napon:
…egy várandós királyné
"a Lumbiní-ligetbe ment
urának engedelmével,
s a hárem is követte őt.”

Itt, e szép ligetben törtek rá Mája királyasszonyra, Sziddhártha Gautama anyjára a szülési fájdalmak, és Ő
„egy virágfürttől meghajló
faágban megfogózkodott,
s e percben méhét megnyitva,
Bódhiszattva világra jött.”

megszülte fiát, aki a Sziddhártha Gautama Shákjamuni nevet kapta.
„Jó jegyben állt éppen a Pusja-csillag,
s a tiszta lelkű, gyönyörű királynét
szülési fájás baja nem gyötörte,
mikor megszülte a Világ Reményét.”

A gyermek születését csillagjósok jelezték előre, és azt is megmondták az Apának, Suddhódhana rádzsának, hogy fia vagy mahárádzsa, nagy király, Pándzsáb egyesítője lesz, vagy egy megvilágosodott szent.
Az apa, a király természetesen inkább az előbbit szerette volna teljesedve látni, ezért - bölcsen tudva, hogy a vallásos élethez a szenvedés megismerése vezet -, úgy nevelte az ifjú herceget, hogy ne találkozhasson soha szenvedéssel.
Így hát a királyi udvar háremében nevelkedett Sziddhártha, és amíg ott élt atyja birodalmában:
„Időben hullott az eső az égből,
a jégverés nem verte a vetést el,
szellő-terelte, üde felhőnyájak
villám-övétől ragyogott az égbolt.”
Ám anyja, Mája, látván, hogy a gyermek
„tökéletes, mint a nagy égi bölcsek,
nem bírta túlélni boldogságot,
s további életre az égbe tért meg.”

Gautama herceg
”felcseperedve, gyermekkora végén,
mit rangja kívánt, tanulnia kellett.
Mihez sok évi tanulás kell másnak,
elég volt ahhoz neki egynehány nap.”
Aztán apja meg is házasította, egyszóval: élte az indiai hercegek szokványos életét, még gyermeke is született:
Ám egy nap Gautama hercegnek...
„...kedve támadt kirándulásra,
mint istállóból elefánt kivágyik.”

És e kirándulás során a következő találkozások estek Vele.
Elsőként meglátott egy agg, öreg embert, és ezt kérdezte kocsihajtójától:
"Ki ez az ember, aki szembe jön, mondd?
Haja fehér, botba fogózva lépdel,
szeme beesett, reszket és legörnyedt.
Így született, vagy valami baj érte?" – kérdezte, mivel Gautama ilyet még sosem látott, hisz apja gondosan elzárta őt az ilyesmitől.
Csandraka,  kocsihajtója a Hercegnek, felvilágosította, hogy az öregedés, az elaggás minden emberi lény közös sorsa, korántsem egyedi.
A kocsiút folytatódott, míg nem...
.”….az istenek most nyavalyáktól gyötrött
testű beteget alkottak az útra.”
Gautama „pillantása a betegre vetődött,
s kéréssel fordult újra kocsisához:
E püffedt hasú, vacogó, ziláló,
megereszkedett tagú, vézna, sápadt,
’Anyám!’ – jajszóval a kezét kinyújtó,
segítség -esdő nyomorult miféle?”
Csandraka a betegség, mint egyfajta szenvedés természetéről is fölvilágosította az ifjú herceget.
Aztán megtörtént a harmadik találkozás:
„Haladt az úton a királyfi, ám egy
halottat alkottak az istenek most.
A halottvivő menetet csupán a
királyfi és a kocsihajtó látta.
A királyfi a kocsisát kérdezte:
Négyen cipelnek valakit. Ki ez, mondd?
Díszes ruhában hever, és nem mozdul,
siránkozó nép vonul a nyomában."
"Lélegzet nélkül, tudat, érzés nélkül
örökre alszik merev fadarabként.
Elhagyta végleg, aki eddig óvta,
támadta, védte, a barát s ellenség." - válaszolta Csandraka, és ezzel a halál tényét is Sziddhártha elé tárta.
És végül a királyfi egy szanyjászinnal, egy bölcs szerzetessel is találkozván, végső elhatározásra jutott.
Nem akart már nagy rádzsa lenni, helyette arra tette föl életét, hogy megkeresse a szenvedés keletkezésének, létezésének és megszüntetésének módját.

Elhagyta hát a palotát, levetette díszes ruháját, lenyírta szép hosszú haját, és tanulmányokba fogott.

Akkortájt az ősi Indiában hat létnézet volt a bölcsek között, és Ő évek során elérte mind a hatnak a tökéletességét, úgy, hogy mestereit is felülmúlta.
Csakhogy hiába volt végül a csúcson (védántának hívják ezt a csúcsot), valami sejtelmes kielégítetlenség érzete nem hagyta nyugodni.

„És ekkor, Aggivészena, még megvilágosodásom előtt… az igaz üdvösséget keresve… gyönyörűséges tájra bukkantam.” – számolt be utóbb tanítványainak a Magasztos. -
„És ekkor az a gondolatom támadt: mi volna, ha fogaimat fogaimra szorítva, nyelvemet szájpadlásomhoz tapasztva, elmém erejével visszafognám, elfojtanám, megbénítanám godolkodásomat?”

Egy szóval: Gautama jógagyakorlatba kezdett, mély-meditációba süllyedt, Patandzsáli tanítása szerint, aki – ugye? – ekként határozta meg a jógát:
„jógascsittavrittiniródhah”: vagyis, hogy „a jóga a tudat felületi módosulatainak visszafogása”.

És ekként, és ily módon Sziddhártha Gautama Shákjamuni Krisztus születése előtt 588. május 15-én, pénteken éjjel megvilágosodott. A mi naptárunk szerint: az indiai naptár szerint vaiszáka hó első napján.

Bodh-Gaya: e fa elődje alatt
világosodott meg Gautama.
A fáról metszett ágacskát újra meg újra
elültetik, így mondhatjuk akár:
e fa alatt világosodott meg
Gautama, a Buddha

És ekkortól, és ez okból a neve: a Buddha, a Megvilágosodott.
Mert ez a szó ezt jelenti.
És megint csak májusi holdtölte volt.

Na de: mit is jelent az, hogy megvilágosodott?
Ajjaj!
Ha én azt tudnám…
Mindenesetre van, ami elmondható, hisz benne van a Tanban, a dharmában.
Azon a májusi éjjelen a Buddha megértette, hogy a lét alapjában szenvedéstermészetű, megértette, hogy mi a logikus oka ennek a szenvedésnek, miként keletkezik; átlátta, hogy e szenvedés (ha egyszer keletkezett) megszüntethető, és végül fölismerte (és meg is jelölte számunkra), hogy melyik az az Út, melyen járva a szenvedés megszüntethető.
Ezt nevezzük a buddhizmus Négy Nemes Igazságának.
És azt a szöveget, melyben Sziddhártha, az immár Buddha ezt kinyilvánította, úgy hívjuk: dharma-csakra -pravartana – szútra: a Tan kerekét mozgásba hozó beszéd
Annyira gyönyörű, nem?

És akkor a Buddha ténylegesen elérte a nirvánát, azon az éjjelen karmái, lét-indíttatásai megszűntek tovább működni: talán el kellett volna tűnnie a mi „mindig – mindennel – együttforgó” világunkból, ám a Magasztos azt gondolta:
„Ez a Tan mély, nehezen fölfogható, nehezen érthető, titkos, csak a Bölcseknek szóló. Az emberek vágyaik rabjai, nem fogják megérteni a létcsírák kioltásának logikáját.
Ha azonban maradok, és hirdetni fogom nekik az Igazságot…megérthetik azt.”
Ezért itt maradt közöttünk, föláldozta a „kihúnyás” lehetőségét, és nyolcvan éves koráig tanított.

Amikor a Magasztos elegendőnek látta a létforgatagban töltött időt, így szólt a tiszteletreméltó Ánandához, legkedvesebb tanítványához: „Induljunk, Ánanda, menjünk Vészáliba!”
Így lett: Ambapáli táncosnő ligetében megszállt a Buddha, majd tovább vándorolt Pává városába, ott Csunda aranyműves házánál megvacsorázott, szarvasgombát evett, mely romlott volt, és…
„így beszélt Hozzá a Gonosz: - Beérkezett! Eljött az ideje, hogy a kialvásba távozzék a Magasztos.”
És úgy lett:
„Így hallottam:
„mikor a Szent megette Csunda ételét,
elfogta kínzó rosszullét: halálos végű gyötrelem.”
Azért még útra kelt, elérkezett – nagybetegen – a Hiranyavati folyó túlpartján fekvő Kusinára-vidékére, a Mallák szálfaerdejébe, ott fekvőhelyet készíttetett magának, és alkonyattájt megtért a parinirvánába, a végleges e világból való eltávozásba.

Ezt hagyta tanítványaira utolsó tanításként:
„Ne feledjétek, Ti szerzetesek: múlandó minden, ami keletkezett, törekedjetek szakadatlanul!”

Krisztus születése előtt 544-ben, május 11-én vasárnap történt mindez: szép májusi telehold ragyogott Pandzsáb sötétkék égboltján.

Megkezdődött a buddhista évek számlálása, melyben ma elérünk a 2555. évhez.

SARVA MANGALAM – BÉKESSÉG MINDENEKNEK

(Az idézeteket Ashvaghósa A Buddha élete című művéből kölcsönöztem, részben fordítottam
A szövegben szereplő szanszkrit és páli szavakat, kifejezéseket nem a szokásos angol fonetikus átírásban, hanem kiejtés szerint írtam.)