Ül a kertben, lelkén
évek zúgnak át.
Olykor el-elszundikál.
Én látom csak:
vállain ül,
csőrében tartva a csöndet,
kilencven madár!
Szeme meghalványult kékje,
szikkadt arca ezer ránca.
Fejkendője árnyékából
néz a közönyös világra.
Vonzza még jövő varázsa?
Míg évek zúgnak lelkében,
s olykor el-elszundikál,
elrabolhatatlan csöndjét
őrzi mindörökre már -
akkor is, ha tovaröppen,
kisurranva az időből
mind a kilencven madár!