Néha itt ülsz
Anyám egy térkép volt
a sivatagokon át egészen a jeges sarkokig
Két marokkal szórta szét
de nem szerette a városokat.
Arcán tűzhányók és tengerszemek
csillogtak abban a furcsa fényben
úgy hívták a Hold.
Sosem érték el de hittek
valamiféle ár-apályban.
Apám egy tájoló volt
tehervonatokat gurított
hol északnak hol keletnek
kicsorbult váltókon át néha délnek.
Jól meg voltak rakva élelemmel
levedlett és másnak nem kellő sorsokkal
nagykabátok alatt vacogó szívekkel
kérges nikotin szagú tenyerekkel
amik építettek és ütöttek is ha kellett.
Én itt fekszem ezen a telet üldöző pléden
mérföldeket fűzök össze nyolcasával
de valahogy sosem sikerül.
Furcsa neve van a plédnek inkább pokróc
úgy hívják inkubátor.
Sosem tanultam meg járni
enni és aludni sem inkább hason fekve
nyújtózom köldöktől tarkóig és számolom
az össze gubancolódott kék ereket.
Azt mondják a hangok figyeljek
és én is JÓ leszek
így mondják nagybetűkkel
de mégsem értem.
JÓ? Az olyan mint a szürke felhők
vagy mint a lábujjak közé szorult homok
vagy mint a színes ruhák a fehér testen még délelőtt
a ringató hang a fényből ahová lepkék özönlenek
vagy a tápszer ami megöli a gerincet szaggató érzést: ÉHSÉG?
Néha itt ülsz a vállamon
néha kidugod a fejed de nem látsz messzire
mert félsz hogy idebenn elfogy a levegő
aztán dolgokat babrálsz a hátam mögött
azt mondod kondenzátor
de sosem mutatod meg hogyan szikrázik
megfogod a talpam de nem szeretem
ha túl közel vagy mert szívdobogássá
változtatsz bennem valamit amitől elálmosodom.
2019.01.18.
- northman alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges