Négy évszak - Nyár
tovarebbentek a hajnalban neked szánt szavak
velük illant az az első mozdulat
amivel a hátad ívét kerestem öntudatlan
látod? ez hiányzik nekem:
hogy nem vagy bármikor elérhető
hogy nem kócolhatlak össze
(mindenhol, ahol borzolható vagy)
akkor, amikor kedvem támad hozzá
hogy elalvás előtt nem fúrhatom
kiflisen magam az öledbe
hogy sosem akkor vagy itt
amikor a válladba harapva kóstolnám
hogy élek…
a betöltetlen, üres ébredés
biankójától tartok leginkább
ez a legrettenetesebb
legkínzóbb szegénység
minden nyomorúság között
korán kelek
a bennem egyre vastagodó kacsokkal
feltörekvő vágy nem hagy nyugodni
a testem buggyant kabócaként
megzizzenve dúdol érted
ilyenkor nincsenek
magvas gondolataim
csak hagyom
hogy az ismerős neszek
sorban rám köszönjenek
enyém a reggel
a zuhany muszlinkék csobogása
a kávégőz finom sziszegése
a kilincs fojtott kattanása
bóklászok körbe-körbe
és számolgatom
amit eddig kaptam tőled
- az írás újra-örömét
- a nyárillatú szavak súlyát
- a csend ízét a blúzom alatt
érintésed szívbe érő igazát
(sosincs elég időnk a hazugságra)
magamba szívom
hogy napközben tudjak olyan lenni
amilyennek mások látni akarnak
jó lenne reggel némán rád gombolni az inget
nézni, ahogy indulsz
tűrni lelkem láb közé szorított tollfosztását
nem hittem, hogy újra megtörténhet
nem hittem, hogy lesz még
aki értené miféle szabadságra vágyom
és miközben ujjongva élem meg minden percét
hogy elindultam feléd, félek
hogy részedről múló szeszély
mondd, hány arcom mutassam még
hogy lásd meg végre, mennyire félek?!
- Era alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges