Oly sok éve, hogy elmentél.
Ötvenhárom alig múltál.
Az utolsó kép, ami vissza-visszatér:
a szobában fekszel. A koporsódban.
Körötted asszonyok talpig feketében,
csak rajtam van valami sötétkék trevira pulóver.
Ott állok melletted tizenkét évemmel,
siratom apátlanságom, s a veled együtt
elvesztett gyermeki hitem.
Szerettelek. Most mégis...
Ahogy próbálom rendezni emléked,
pusztán néhány dolog jön elő, pár részlet.
A lovak, a cigitől megsárgult ujjak. A pia.
A kocsma beléd botlott épp elégszer
és te hagytad, hadd győzzön a kényszer,
s ha veled voltam én is, csokit kaptam.
Megvettél ezzel. Azt gondoltad.
Pedig én úgy mentem volna haza.
Emlékszem a görcsbe rándult várakozásokra:
látom anyut este az ablakban,
s azt is, ahogy az állomáson a vonaton ülünk,
míg te újságot veszel. A restiben.
Aztán ott volt a foci.
A tévé előtti lázas szurkolások.
Csakúgy kapkodtad a valeriánát a szádhoz,
amikor játszott a Vasas.
Néhány meghitt vasárnapi ebéd jön vissza még,
a Három testőr és megint a lovak...
Talán miattad imádom a lovakat.