Aztán ha tudtam volna
hogy mindent fényre váltasz
ahogy az aprót falom fel
szavaid végén a halvány lélegzetet
mint vitorlát szélbe fogsz karjaidba
és csak az a pár forgács húz tart
a földön még mire azt írta a szív: Repülj!
És most itt marad minden a Minden
szélén lógatott lábbal mosolyra szúrva
fel az arc a borostán rezgő hajnali fagy
kisöpri a testből a remegést megnyújtja
a kéz konok ujjait buszra szállva kórház
temető mindegy már bitumen kajmánok
harapják a lábat mozgásképtelen szív dobogja arcodat.
Két gyógyszer között téged szeretlek
ennyi most a dolgom míg átgurulok az erdőn
karomba fűzve mind a fák és kivénhedt
patakból iszlak fel egész a hideg toroktól
a hóba szipákoló orrig hogy nevess
és várlak hogy újra csak a hold alatti
vérben oltott tájon át hosszában altass.
2013. december 14.