ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A mese szereplői valóságos emberek... bárminemű hasonlóság... nem lehet véletlen..

Miért pont monitor mese? Igazán egyszerű. Ma, a technika jóvoltából talán az egyik legáltalánosabb ismerkedési forma, akarva vagy akaratlanul sodródik egymás felé, időnként egymáshoz két ember.
No, csapjunk bele…

Mesénk hősnője Izabella, egy édes kis vörös loboncos hajú hölgy, aki éppen a negyvenes éveit tapossa. Szó szerint. Rajta a családja gondja-baja. A házon iszonyú kölcsön, bevétel szinte semmi, de legálisan főleg egy fillér sem. Kamasz gyerekei már lassan kirepülőben vannak, talán valami életszerű családi példát kellene még mutatni feléjük, de egyedül ez ugye elég nehézkes. Párja pedig saját tohonyaságának két percébe fulladva fordul rá, vagy éppen le róla. Talán már nem is számottevő az idő, olyannyira megszokta már, hogy észre sem vette fásultságának okát. Tulajdonképpen nem is érti mi történhetett. Új szemüveg nem került rá, bár a jelenlegi karcos, törött, de rávaló nem akadt, mégis lehullt a hályog. Egyszer csak nem a szerelmes feleség nézett vissza a tükörből. Nem bújt vágyakozva az után a röpke légyott után a másik melegébe, nem akart már érintést, hisz nem hogy izzani nem izzott, még csak nem is pislákolt már ott semmi…
Menekült… el a valóból, el a világtól.
Bár korábban nem sokat olvasott, most mégis a betűkhöz fordult. A visszautalások, csatolt jelek szerint nem kis reményt keltett szívében az új öröm, hisz tetszést aratott verseivel, olvasták és igazolták vissza, nem csak ő jár ebben a helyzetben. Persze, ez nem annyira vigasztaló, de egy kicsikét nyom a latban. Nem ő a selejt, vagy nem csak ő. Mert mi másnak gondolhatta magát, ha ide jutott, ha ezt tudta felmutatni…
Még hogy selejt! Hiába mondták neki, hogy minden elhibázott házasság két ember produkciója, nehezen fogadta el.
Rótta a sorokat a monitor mögött… Már nem érdekelte, hogy alig lát, hisz új világba költözött, értékelték, szerették, új barátok, ismerősök vették körül.

Valahol, a világ egy másik szegletében Zsolt alig várta, hogy családja végre elpihenjen.
Rárivallt kisfiára, aki még egy szóra, egy kérdésre választ várva, vagy csak egy futó mosolyra vágyott volna. Feleségét látszólagos aggódásban küldte ágyába, hogy pihenjék végre valahára. Kamasz lánya is jobbnak látta, ha teret enged apja hóbortjának, had űzze a betűket, ontsa vérüket, szidja-védje-vágja a világot.
Éjjeleket kőrözött a neten, mint valami vad, aki türelmetlenül vágyja ártatlan báránya vérét. Ismert már nőket meg, sokat. Nem volt ez igazán érdekes, hisz oly jól tudott elbújni saját maga szőtt álcájában. Használta, kihasználta őket, miután mézes szavaival, vagy segélykérő szerencsétlennek mutatva magát, ki sínylik csak, próbálja életét, de menni nem tud, lépni tán csak, hisz érthető, kicsik még a gyerekek…

Nem kellett sok idő, a sors segítő karja egymáshoz lökte őket. Nesze, te szerencsétlen! Férfit akarsz? Apát és remek pasit? Intelligens, okos, tettre készt?
S te, másik, te! Nem elég a jó? Nem elég a szelíd otthon? A biztonság, a szeretet? Kell a friss vér, az ámulat, sőt bámulat, kell a vadász ösztöne, ki leteríti a vadat?
Itt vagytok hát… egymásnak…
Nézd csak! Egy vers… pont neked szól, hisz érzed, minden porcikádban… csak neked, csak most, csak itt…

Izabella nyugtalanul fészkelődött a székében. Maga sem értette, miért lehetett ez. Úgy döntött, talán egy pohár hideg sör majd hűti kedélyeit. Nem használt azonban semmi sem… Az a vers beleivódott, nem tudta erőszakkal sem levakarni magáról.
Tehetetlen volt.
Szinte felugrott a helyéről, amikor egy borítékot látott pislákolni ….tőle…
Apró, ismerkedő levélke volt, szinte csak dicséret és érdeklődés a másik felől, mégis valami furcsa érzés kúszott fel a gerincén. Nem akarta, nem is szerette igazán, de pontosan tudta, nem tud többé szabadulni.

Zsolt jól megnézte még egyszer a verset. Markába fogta az. Az érzés, mi úrrá lett rajta, meglepte. Már régen érezte ezt az izgalmat. Futkosott hátán a hideg, mégis erekciója támadt. Érthetetlen. Gyorsan megnézte családját: alszanak, mind. Megnyugodva ült vissza, s rátért a következő lépésre. Chatre hívta a nőt. Tudni akarta, látni… főleg látni.

Teltek a napok, a hetek. Egyre nagyobb izgalommal várták az estéket. Már mindegyik tudta a másikról a szép mesét, a rút történetet. Vigasztalók voltak és vigaszra szorulók.
A bizsergés kölcsönösen éreztette létét. Főként, hogy Zsolt egyre inkább sürgette Izabellát, küldjön már legalább az éter hullámain keresztül fotót magáról, hisz jól tudták, a találkozásukhoz még a remény is kevésnek látszik.
Futott Izabella a barátnőjéhez, csináljon róla képet, szépet, mindent takarót, és akarót. Varázsolja el a másikat, leginkább olyat. Szép nő, kis kecses, nem volt nehéz dolga a masinának ezt megörökítenie.
Zsolt ámulata boldog mosolyra serkentette, s a sebek, melyet a múlt karcolgatott rá, behegedni látszódtak.
Mohóságában a férfinek semmi sem volt elég. Látni akarta a nőt szoknyában és nadrágban, pólóban és pulóverben.. majd anélkül..
Belepirult Izabella a kérésbe. A játék már elkezdődött benne, már alig tudott gátat szabni, korlátot pedig … talán nem is akart. Főleg, hogy barátnője fényképezőgépe kegyes volt hozzá. S ahogy telt, múlt az idő, egyre jobban belejöttek a fotózkodásba. Jöttek, mentek a képek, hisz a férfi is küldött néha-néha egyet magáról. Családban és anélkül, cigarettával és gitárral, pólóban…. és nélküle…..
Izabella élete megváltozott. Várta az éjfélt, hogy „párja” körül csendesedjék az élet, hogy övéi is megpihenjenek, s szerelme lobbant lángra, már semmit sem tehetett.
Tervezgettek hiú ábrándokat, gyönyörű verseket írtak egymáshoz, egymásról, szerelmükről.. szinte mesébe illő lett a történet.

Zsolt egy alkalommal különös kéréssel fordult Izabella felé. Már korábban is firtatta, hogy esetleg van e gépének kamerája. Mivel a nő ezzel nem rendelkezett, s szűkös anyagi forrásai sem tették lehetővé, látszólag el is tekintettek ettől. Most azonban szinte napi téma lett, hogyan láthatnák egymást, nem a fotóba vésett vonalakat, hanem a hús-vér valót…. Zsolt rendszerint bekapcsolta, így mutatva a lehetőséget Izabellának, hogy mennyire jó ez, mennyire más. Boldogan fogadta a rajongó hangot, a boldog csacsogást, hogy valóban kellemesebb és a vártnál is jobb az érzés, mit nyújtani tudott. Egy váratlan bevétel segítette Izabellát a technika kibővítéséhez. Nem árulta el Zsoltnak. A délután azzal telt, hogy próbálta fel egyik ruháját a másik után, hogy gyönyörű haját megmosva, a napon fényesre szárítva szépen elkészítette a meglepetését, ami nem volt más, mint ő maga.
Az este éppen úgy kezdődött, mint a korábbiak. Zsolt csillogó tekintete, karcos hangja betöltette a teret, a szívét, a testét. Mivel meleg volt, éppen csak egy trikó volt rajta, s egy rövidnadrág. Izmos lábát is engedte néha-néha láttatni a picike szerkezet. Élvezettel nézte Izabella az izmok játékát, feledkezett bele az érzésbe, mit az hozott. Éppen kacagott picikét a férfi morgolódására, hogy: - fene a világba, a pénztelenségbe, a távolságba! – hisz mennyire, de mennyire szeretné a nőt látni, érezni, karjaiban tartani.
Ekkor kattant a vonal, hirtelen megszakadt. Furcsa volt látni a villanást, ahogy elmosódtak a férfi vonásai. Szinte páni félelem lett úrrá a nőn… de aznap már hiába áldozta fel éjszakáját… a férfi nem jött fel.
Izabella szinte kínban égve olvasta a verseket, a leveleket, az elnézést kérő sorokat. Hiába volt azonban a nyílt és szándékos jel, ő már elveszett.
Az este örömet hozott. A férfi a vártnál is korábban jelentkezett, hívta, dicsérte, minden szava arról tanúskodott, mennyire elvarázsolta a nő. Nem számított már semmi sem…
Egyszer csak villant a kép, s látta zavarában elpirulni Izabellát. Látta a mosolyát, az apró gyöngy fogait, kacagó száját, vörös sörényét, nagy őzike szemeit. Látta a törékeny kis nőt, az apró kebleket kirajzolódni a pólóba rejtve, s már nem bírt magával, már nem tudott megálljt parancsolni. Hatalmas sóhaj töltette meg a teret. S tudták, összetartoznak. Hogyan s miként, azt tudni előre nem lehet, de az útjuk egy. Pajkos célzások, édes erotika fűtötte őket, s a vágy, az akarnok férfi óhaja, a kicsi nő sóhaja…
Kedvem lenne megragadni a csípődet,- súgta Zsolt, éppen, mikor verselsz nekem, s nem várnád egyáltalán, de belebódulnál a pillanatba, tudom. Felhúznám a szoknyád, belecsókolnék váratlanul a combjaidba, kibontanám a blúzból apró madár melleid, hogy megmelengessem, forró ajkammal rongyosra tépjem…
Szinte forrt a levegő köröttük, olyannyira, hogy Zsolt már a trikóját is soknak érezte. Megtornáztatva izmait, levette hát. A gondolatra, hogy a nőt simogatja, hogy a rátörő kéjtől egyre hevesebben izgatja, szinte érezte nedvességét, nadrágja is szűknek bizonyult. Ezt már nem lehet viselni tovább, kiáltott fel, s egy pillanat alatt már siklott is a zipzár, Izabella pedig egyre akadozó lélegzettel látta a férfi vágyát: teljes nagyságában.
Akarlak téged! Akarom, látni a tested, tudni, hogy tényleg az enyém vagy!- hallotta a férfi egyre mélyülő hangját, látta a tekintetén a vágyat. A vágyat, mit oly régen látott már csillanni férfi szemekben, hogy teljesen belerészegült.
Látod, én már szégyentelenül állok előtted… kérlelte a férfi, s miközben Izabella remegő kezekkel oldozta ruháját, egyre hevesebb mozdulatokkal ragadta meg még jobban duzzadó péniszét, s engedte, majd újra és újra. egyre hevesebben adta meg magának az örömöt, várva a nő testét, még ha virtuálisan is…
Izabella nem volt gyakorlott. Fogalma sem volt, hogy vajon mit lát belőle a férfi, s egyáltalán lát e valamit. Időnként, amikor néha-néha nyögött egyet a férfi a látványtól, még el is pirult.. A további szavakra pedig, amiket hallott, még talán a fülét is befogta, hisz olyat kért tőle a férfi, amit eddig még magányában tett csak, hogy szeresse magát, hogy simogassa, hogy mutassa vágyát, s kielégülését…..
Zsolt segítette,súgta-búgta a szép szavakat, a reményt keltő jövőt, az igazi együtt életet, a szerelmet, holtig-holtomiglan..
Izabella legnagyobb csodálkozására eltűnt belőle a szégyenérzet, már eltűnt az idő, a korlát, csak a férfi hangját hallotta, szorosan lehunyt szemei alatt édes játékot látott, álmot, más világot, míg rá nem ébredt saját sikolyára..
Egy pillanatig azt sem tudta hol van, de a férfi tekintete azonnal visszahozta, a hörgése adta tudtul, hogy ott, odaát, éppen olyan csoda történt, mint aminek együtt kellett volna bekövetkeznie.

Sok éjszakát töltöttek együtt.
Szinte már házasságot éltek, tudtak mindent egymásról, családról, segítették a másikat búban és bajban.
Egyszer azonban egy véletlen folytán kiderült Zsolt mintha nem csak Izabella kegyeit óhajtaná. ( a feleségén kívül) Már máshoz is íródtak levelek, már szakadozott a kép, kifogások és hazugságok váltották egymást, s féltékenység, hisz adni nem bírta volna Izabellát másnak. Birtokolta volna őt, hisz olyan jól kitanította, már annyira tud a kedvére tenni, s megelégszik. Illetve még emlegeti a találkozást, de majd csak túlmegy rajta, gondolta a férfi, miközben írta a verset.……
A verset, mely Mónikának címzödött, s óvatlan pillanat folytán a felesége véletlenül elolvasott….

2010-08-03

Mick Jagger Old Habits die Hard