Momentum 1.
Felébredtem.
Vége a nyárnak,
mikor mindenki csupasz,
mint a héjától fosztott gyümölcs,
vége a nyárnak,
mikor a látszatok vívják
látványos harcuk a valóval.
Ősz van,
és már nem tudni,
ki kicsoda.
Mindenki azt mutatja meg magából,
amit lényegének vél.
A tökéletlen alakon otthont adó
kabát feszül,
és az értékek is valahogy
sokkal titokzatosabbak.
Ha vág a hideg, türkiz lehelet
mutatja lelked ösvényeit.
A tegnap még üres sarkokban
titkok kínálják portékájukat.
Sosem lesz a tied,
de látszata új utakra hív.
(Új utak - délután eltűnni vidékre,
és egy lerobbant tégla raktárház fala
előtt sétálva lesni be az elhagyottságba
a rácsos ablakokon)
Ha éjjel eggyé dobognak a szívek,
érthető a gyertya, mi jóleső
félhomályba borít,
és minden nyári kontraszt
ikonná lesz:
szentté válik a kimondhatatlan,
szépia jövővé a sohamár.
Ilyenkor én vagyok a rendező-
ilyenkor isten lehetek:
pontosan értek minden lényeget,
és nem vonja el figyelmem a való.
Csak kevesen látnak, de én látok mindent,
mi egy nyár után fontos maradhat.
Ilyenkor kívül sosem történik semmi,
de én a tompa fények visszatükröződéseiből élek
egész nyáron.
Régi dallamok jutnak eszembe,
régi illatok járnak át...
Ilyenkor mások is láthatják bennem
halhatatlan magam.
Ilyenkor a fények
kívülről kúsznak az emberbe,
és olyan lényeget láttatnak bele,
mi tán nem is az övé.
Az ember felveszi porosodó frakkját,
és jazz zenére táncol vörös,
teafűszagú éjjeleken,
mikor a benti melegből kilépve
csodálatos a hideg éjjel:
ilyenkor sokkal tágasabb Budapest.
Párizsi Moulin Rouge hangulataim már
a nappalig nyújtóznak,
és bent
a vörös bálteremben a gesztus,
ami nyáron természetes, hogy szexhez vezet,
titokzatos misztikummá nyúlik,
és csodálatos, bensőséges gyertyákkal, füstölővel
egymást régen ismerve 'csak a miénk' odúban
egymás mellett fekvést ígér.
Ilyenkor értem a miérteket,
és nem zavar, hogy ez a való nem itt van.
Ilyenkor indul a színházi szezon,
mikor igazán gyönyörű
a melletted ülő nő,
mikor bőrkesztyűd egy órára öledbe fektetheted,
hogy aztán újra magadévá tedd az estét
nagyszerű szmokingodban a bőrballonnal
egy sárga lampion
éteri fényei alatt.
A kocsmákban a füst
ilyenkor értékké festi a csendet,
ha előadás után némán a meccsre bámulunk.
Aztán főzeléket eszünk,
és titkokat mondunk el egymásnak,
mik akkor születnek ezer évesen,
ha elmosódó fákat látunk a kocsma
fa asztalánál kibámulva az ablakon.
Nyáron történik minden,
de ősszel várjuk a csodát,
és értelmet nyer minden elképzelt sors,
ami talán csak bennünk nyer színeket.
Ilyenkor emberré lesznek a testek,
ilyenkor látjuk meg a másik arcot.
Csodák feszülnek ponyvaként az égre
és takarják el az otromba valóságot.
Megbocsátjuk magunknak, hogy oly sokáig
nem mertünk álmodni, és tudjuk:
a hó ropogása majd feloldozás.
Ilyenkor szokik rá mindenki a dohányzásra.
/aktatáskás férfiak cigarettával
a fagyott Duna partján, szövetkabátban,
maguk elé nézve, s így reflektorfényben/
És a gesztenye!
Csak ilyenkor van értelme
a gesztenye-hangulat kifejezésnek.
/valamelyik nagykabátom zsebében
tavalyról még egy gesztenye lapul/
Felébredtem.
Kócos, benzinszagú őszi reggelen
ülök egy buszpályaudvar kihalt díszletében.
A buszok a forró napok óta porosodnak,
nyári éjjeli csoportos utak
maró maradványaival gyomrukban,
feleslegessé vált léglapáttal homlokukon.
A szenvedély megdermedt lehelete
egy ócska ülésen hever, hogy aztán feléledve
emlékké váljon, hogy
szép lehessen elfelejteni.
A buszpályaudvaron ásványvizes üvegek
a betonplaccon hevernek,
és végre arcomba vág a szél.
Szabad vagyok:
érzem, hogy ezen az őszön
végre begördül a busz, mire
nyári álmomból ébredve mindig vágyom,
és ketten nekivágunk az ősznek,
benzinkutaknál kiszállva,
cigit véve az álmos pénztárosnál,
míg a szél hajad kint kifújja arcodból,
és te a sztrádára révedsz,
mi előttünk áll -
oda megyünk, hol parttá lesz a végtelen út...
Felébredtem.
Én a pályaudvaron ülök egy noir hajnalon,
míg Emma távol a takarót
húzza álmában magára -
fázik.
---
Emma (2005-2006)
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges