Kati a konyhában tett-vett. Most kapták a kis lakást, hogy összeházasodtak Józsival. Egy udvari szoba, s mellette ez a konyha, amit a régi mosókonyhából alakították át. Jókora helyiség volt, még miután leválasztották belőle a WC-t, mosdót, azután is maradt elég hely benne. A kazánt, kádakat leszerelték, a csapok, kádtartó kampók csonkjai azonban ott éktelenkedtek még a falon. Főzőkályha, mosogató, konyhaasztal, tálaló, s a fal mellé egy pad – ennyi volt a berendezés, de ezzel lakályossá is vált a konyha.
Kati az ajtónak háttal állt, szakavatott mozdulatokkal kavarta a rántást, s töltötte fel hidegvízzel ügyesen-figyelmesen, ne legyen csomós. Így nem vette észre, amikor Misi besurrant és leült csendben a padra. Meglepődött, ahogy meglátta ott üldögélni.
- Hát te? – kérdezte
- Látni akartalak.
- Itt vagyok, nézzél!
Misi elgondolkozva nézte a testvére, a Józsi feleségét, aki nemrég még játszópajtásuk volt, s most férjes asszony.
- Akkor te most már az ángyom vagy?
- Az vagyok. Más kérdés?
- Milyen?
- Mi milyen? – értetlenkedett Kati.
- Hát, az – bökte ki a fiú elvörösödve a füle hegyéig.
Kati nevető szemmel nézett rá és táncra perdülve énekelte:
- Jó, jó, jó!
Aztán megállt a gyerek előtt, és magához húzta a fejét, hogy levegőt is alig kapott, ahogy a melleihez szorította. Mikor elengedte, látta, hogy könnyek csillognak a fiú szemeiben, s lassan csorognak végig az arcán. Köténye sarkával letörölte, s mosolyogva csak annyit mondott: „Te, csacsi fiú!”
Misi felugrott a lócáról és kiviharzott az ajtón.
Kati kicsit meghatódva nézett utána…