Ha a szemem lehunyom,
minden a régi,
amit bezár
s foglyaként őriz
az emlékezet.
Köröttem
hamvába dőlhet
a világ,
nekem így marad meg mind.
Dühöngj csak lakópark,
pláza-orkán, aqva-sikló,
toronyház, kristályég,
roncsderbin kicsorbult táj.
Ígérhetsz szebb jövőt,
nem érdekel.
A megcsapolt múlt nekem
értéktelen felszín.
Ha lehunyom a szemem,
ott a liget, a tó,
a pad, ahol vártál, ahol öleltelek.
Vakká váltan ma is
vonzza a lelkem
az utca, a tér, a ház
s benne te, meg anyám
életre szépült vágyban
reménytelenül,
mert ki kell nyitni szemem,
akkor is, ha fáj,
félek nélküled,
ha ott állok újra majd magamban
egyes egyedül.