Egy több mint öt évvel ezelőtti, jegyzeteim közt megtalált, publikálatlan versem
.
.
.
Úgy volt, hogy nem engedjük el egymás kezét sosem.
Úgy volt, hogy mi sohasem növünk fel,
hogy előre nézünk és együtt
magunk mögött hagyjuk a zsongó nagyvilágot,
és soha nem maradnak el mögülünk álmaink.
A naiv hit mindenen átsegített.
Örvénylő sodrásban egymásba karoltunk:
a felszínre húztuk egymást és ott
a friss levegőbe harapva felnevettünk.
Nem állta utunk bozót, nem fájt talpunkban bogáncs.
Úgy volt, hogy nem engedjük el egymás kezét,
s ha így teszünk, sohasem növünk fel.
Meséinkben, galaxisok tűhegyén
nem gondoltunk a múló időre.
Lebegő szigeten, kék oroszlánok között
puha szénán ringtunk egy Chopin keringőre.
A tejút azúros, kanyargó partjain,
egy örökké tartó, derengő hajnalon
a végtelenbe kacagva rohantunk,
hogy egy csillaggá legyünk az égi paplanon.
Aztán egy észrevétlen pillanatban
mégis elengedtük egymás kezét,
és engedtünk a valóságnak.
Mégis kikopott belőlünk
a zabolázhatatlan szenvedély -
kialudt bennünk valahol
a kiolthatatlannak hitt lánglidérc.
Cinkosokból cinikusok lettünk.
Elkanyarodtak útjaink,
és egy hétköznapon, mikor épp nem figyeltünk
- mint egy megsárgult régi képen -,
elhalványultak kontúrjaink.
Élettelenné váltak vonásaink.
Mosottas vonalakká lettünk.
Külön utakon járunk
nagyvárosok migrénjében.
Mosogatunk, és néha ügyeskedünk,
bevásárolunk, és holnapra tervezünk.
Meséinket végül valóra,
csillagunkat a földre cseréltük,
s már nem is emlékszünk, mit ígértünk egymásnak,
mikor ketten voltunk együtt egészek
egy örökké tartó derengő hajnalon.
Meséinkben, galaxisok tűhegyén
nem gondoltunk a múló időre.
Egy lebegő szigeten, kék oroszlánok között
puha szénán ringtunk egy Chopin keringőre.
A tejút azúros, kanyargó partjain,
egy örökké tartó derengő hajnalon
a végtelenbe kacagva rohantunk,
hogy egy csillaggá legyünk az égi paplanon.
Már nem emlékszünk, mit feledtünk el.
Csak még egyszer, a világ távoli pontjain
egy utolsó egyszerre álmodott álom,
egy sosemvolt világ reggelre elfelejtett villanásában,
ahol nem voltunk gyávák, ahol most is
a tejút kanyargós partjain rohanunk a végtelenbe.
Aztán felébredünk, és nem értjük,
miért szorul össze, miért
pumpál ereinkbe újra vért,
dobog újra zaklatottan
rég elfelejtett szívünk.
Megrázzuk magunk, dolgunkra sietünk.
Meséinkben, galaxisok tűhegyén
nem gondoltunk a múló időre.
Egy lebegő szigeten, kék oroszlánok között
puha szénán ringtunk egy Chopin keringőre.
A tejút azúros, kanyargó partjain,
egy örökké tartó derengő hajnalon
a végtelenbe kacagva rohantunk.
Majd csillaggá lettünk az égi paplanon.
Hát elengedtük egymás kezét,
s már nem emlékszünk, mit ígértünk.
Arra sem, hogy mit feledtünk el.
Mintha nem is mi lettünk volna -
- örökre szerelmesek - sosem.
Hát mégis felnőttünk, megöregedtünk.
Komoly, furcsa idegenek,
ha találkozunk, biccentünk egymásnak.
Így élünk ketten, álmatlanul napra nap,
s ha egyszer-egyszer mégis álmodunk,
másnapra elfelejtjük:
megrázzuk magunk, dolgunkra sietünk.
Meséinkben, galaxisok tűhegyén
nem gondoltunk a múló időre.
Egy lebegő szigeten, kék oroszlánok között
puha szénán ringtunk egy Chopin keringőre.
Felnézünk néha, majd észbe kapva
nem értjük, mit kémlelünk nagyon.
Csillagunkat a földre cseréltük.
Örvény tátong néma paplanon.