(igaz mese Mirának, Ali kutyánk emlékére)
Szervusztok, kutyák és emberek!
Gondoltam, megosztom veletek,
milyen volt a kutyaéletem,
mit soká' boldogan élhettem!
Hű kutya voltam, s nem akárki,
családom nemesi,
nevem is ezt jelzi:
Nemes Petraházi Ali.
Őseim óriás Schnauzerek,
(s végtére, talán még az is lehet,
hogy egyik ősömet
- amiért, kérem, őt
senki ne vesse meg -
templomfalak között érte a végzetes,
mindent elsöprő, szerelmetes eset…
Akarom ugatni… meglehet
az is, hogy talán biz'
megesett…(Uram, bocsá'!)
S e szégyenen rágódik
(néha jó csont helyett)
Azóta kutyafamíliám - habár,
hogy jó anyám miért is bűnhődött,
megmaradt számomra örök talány,
hiszen őt egykoron, egy hideg hajnalon
kiverték örökre kutyául oda,
hol mégis boldog volt, csaholt, ha éhes volt,
neve is nemes volt:
Dózsa-rakparti Bori.
Hetedhét országban, sehol a világban
azóta sincs párja:
ő volt a legszebb kutyaleány
- ébennél ébenebb fekete mindene -
s a legóriásabb „snaci”.
A sorsom - még kezdetben - jól alakult,
mert kis gazdám - akinek terve
sokáig titok volt, de velem valóra vált
- megosztott velem
- ezt soká' el sem hittem - egy szép,
szőnyeges legényszobát.
(egy lakótelepen, magas emeleten -
micsoda büszkeség! - úgy éltem életem,
akár egy kutyakirály:
megvolt itt mindenem,
kutya-szép életem élhettem
szabadon, szaladtam
gazdimmal bokrokon, árkokon át,
és nektek azt is elárulhatom,
ágyba is bújtam, már nem titkolom.
(a gazdasszony - bevallom, kutyául morgott ám
néha ezért velem,
hisz' én voltam az, ki a pénteket
gazdimmal úgy ünnepeltem meg,
hogy a szép hófehér paplanról
könnyedén
elnyúlva szimatot vettem én,
s vártam, míg este lett,
s jó gazdim engedett
lábánál heverni, s a puha paplan fölött
megbújtam reggelig, (ott kértem reggelit)
míg le nem lökött
- minden lány ily lökött? - gazdimnak szerelme,
egy szép leány,
akit a vén fene nem vitt el másfele:
pont az én paplanos ágyam lett fekhelye,
amiért sokáig morogva csaholtam őt.
Így esett az eset, hogy végül odalett
az én szép illatos paplanos,
kutyaszép ficsúri életem.
Ezután egy bojtos szőnyegen
tengettem sanyarú életem,
míg a sors közbeszólt:
szerelmem végre egy gyönyörű
skót juhász kutyának
csahos-szép barna leánya volt.
Családja vicsorgott,
ha néha megcsókolt, amíg egy
estén a makrancos kutyalány
előlem eliszkolt:
nem kell csók! - így morgott,
én meg a gazdámtól - botor eb! -
magamat dühösen eltéptem,
s elcsattant akkor - ó -
a legeslegutolsó
halálos csók…
- de gyilkosom arcán - jaj, vad autós…!
Ma örök vadászmezőkön lakom,
mennybéli, s mégis bús az otthonom.
Itt élek csendesen - néha még könnyesen,
hiszen jó gazdimat lent
régóta gyászolják, siratják, amiért azóta
túl korán előrement…
Utánam költözött, s angyal-lányok között
már együtt maradunk, sírunk, és nevetünk,
őrködünk éberen felhők fölött,
amíg a földiek - kutyák és emberek -
mind, aki született, tanulják odalent:
pokol az élete, annak, ki nem szeret:
hiába várja a mennybéli fényeket,
s az égi, szép, harsonás angyali éneket,
pokolra jut majd mind!