ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Anna élete össze volt láncolva a használt ruhaboltokkal. Ott élt a használt ruhák kupacai között. Munkaidő után várta őt Szabolcs, aki minden nap megkérdezte, hogy mi lesz a délutáni program. Tudta jól a választ.

– Használt ruhaboltba megyünk! – válaszolt Anna.
– Most melyikbe? – kérdezte a férje, aki mindig vele tartott. Türelmesen álldogált valamelyik sarokban és nézte amint Anna kiválasztja a cuccokat. Ruhákat, cipőket és más felesleges holmikat, amiket, hogy ne legyen büdös a lakás, azonnal kimosott. Némelyiket nyomban elajándékozta vagy titokban kidobta. Így is alig fért a lakásba a rengeteg holmi, de Szabolcs remélte, hogy mindez múló állapot. Mindez csupán pótcselekvés, csakhogy Anna lefoglalja magát, hogy elterelje az állandóan visszatérő lelkiismeret-furdalást.
Ezekben a hónapokban teljesen elvesztette időérzékét vagy az idő hagyta cserben?
Úgy érezte, hogy jóvátehetetlen hibát követett el és már soha senki és semmi nem fogja helyrehozni őt.
Abban az időben egyáltalán nem szeretett otthon lenni. Elvállalt egy csomó jótékonysági munkát, hogy ne kelljen hazamennie. Drogmentes rendezvényeket, vetélkedőket, kirándulásokat szervezett, de még ez sem kötötte le eléggé.
Utazásokba menekült. Folyton ki s becsomagoltak.
Gábor elvesztése után először az ország másik végébe utaztak. Úgy gondolták, hogy ezúttal nem spórolnak és az egyik legdrágább szállodát választották. Azt hitték, hogy így talán nem lesz annyira szomorú az ünnep, hogy valamelyest eltereli nyomorúságos gondolataikat a környezetváltozás és a szálloda által kínált közösségi programok. De hiába volt szép a környezet, hiába volt exkluzív a szoba. A fürdőrészleg nem működött csak délután négyig és az ünnepek között is zárva volt.
A recepción hatalmas karácsonyfa állt, a szobák vázáiban fenyőágak illatoztak, de nem hozta össze a társaságot senki. Igaz, hogy szentestén még vacsora előtt kaptak egy szép, fél órás műsort – kamarakórus énekelt – de már a vacsora alatt látszott, hogy mennyire igyekeznek a dolgozók haza, hiszen várja őket a család. A család, amiről az ide menekülők legtöbbje csupán álmodozott.
A lehető legegyszerűbb, felmelegített ételeket kapták, de ezzel az aprósággal nem is foglalkoztak volna. A belső melegség, a vendégszeretet hiányzott nekik, hiszen akik ilyen helyre jönnek, valószínűleg magányosak és nem szeretnék egyedül tölteni a karácsonyi ünnepeket.
Anna időnként lement a hallba, hátha találkozik valakivel vagy valakikkel, akikkel beszélgetni vagy kártyázni lehetne, de csak a fásult arcú ügyeletes recepciósokat látta, akik álmosan, félig-meddig bóbiskolva nézték a televíziót.
A város is kihalt, a boltok is zárva voltak. Úgy tűnt, hogy mindenki – a szálloda személyzete is – a közelgő Szilveszterre tartogatta minden energiáját.

Sétával múlatták az időt. Anna elképzelte, hogy mi történhet az ablakok mögött.
– Ebben a házban most teríthetnek a vacsorához. Biztosan megérkeztek már a gyerekek és az unokák. Előveszik a legszebb porcelánkészletet meg a karácsonyi abroszt. A szalvétákon angyalka rajza csillog, a kicsik papírcsónakot hajtogatnak belőle! – merengett hangosan, miközben Szabolcs gyöngéden megszorította a kezét.

*
Karácsony másnapján fedezte fel a plakátot. Nem is érti, hogyhogy nem látta meg előbb? Talán ő volt figyelmetlen, talán a plakát volt annyira szürke, jelentéktelen, hogy nem vonzotta a szemet.
Gyorsan lezuhanyoztak, felvették az ünnepre hozott alkalmi ruhát.
– Remélem, hogy kapunk még jegyet! – nyugtalankodott Anna.
Sietniük kellett, hogy időben megérkezzenek a rendezvény helyére, a helyi barokk kastélyba. Tíz perccel előadás előtt értek csak oda és szomorúan látták, hogy nincs már a pénztár előtt senki. Anna levegőért kapkodva kért belépőjegyeket.
– Szerencséjük van! Az utolsó két jegy épp Önöket várta! – mosolygott rájuk a pénztárosnő.
Alig foglalták el a helyüket, máris jött a művész. Meghajolt és leült a zongorához.
Anna ellazult. Minden porcikáját hatalmába vette a zene.