ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

"A lényeg, hogy lássam, halljam, érezzem, mind az öt érzékszervemmel tapasztaljam és meggyönyörítsem a világot - ezt kell nekem a betűkből megcsinálnom"

(Utassy József)

Utassy József

(1941. március 23- 2010. augusztus 27.)

Már ő sincs közöttünk.
A költőt 69 éves korában, tegnap reggel Zalaegerszegen, a pózvai külső kórházban érte a halál.

„Nézz föl a csillagos égre!
Mennyei törpe a Hold.
Választ vársz a miértre?
Törd csak, törd kobakod!
Isten előtt soha térdre!
Gömbölyü a horizont.
Lüktet az éj, vele érd be!
Fáj a szived? Neki mondd.”
(Ha szomorú vagy)

Díjai:

1978: József Attila-díj
1989 és 1996: Déry Tibor-jutalom
1989: Magyar Művészetért Díj
1994: A Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje
1995: IRAT-nívódíj
1996: Tiszatáj-díj (1996)
1997: Pro Literatura-díj
1999: Soros-ösztöndíj
2001: Balassi emlékkard és babérkoszorú, az Év könyve díj, NKA-ösztöndíj
2002-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja
2008: Kossuth-díj
2009: Bethlen Gábor-díj a Kilencek költői csoport tagjaként.

Főbb művei:

Tüzem, lobogóm! (1969)
Csillagok árvája (1977)
Mézgarázdák (1980)
Pokolból jövet (1981)
Áve, Éva! (1981)
Júdás idő (1984)
Ragadozó Föld (1987)
Irdatlan ég alatt (1988)
Hungária Kávéház? Kávéház Hungária! (1988)
Hóemberség (1989)
Keserves (1991)
Rezeda-álom (1991)
Hol ifjúságom tűnt el (1992)
Fény a bilincsen (1994)
Szamárcsillag (1994)
Kálvária-ének (1995)
Földi szivárvány (1996)
Havak hatalma (1996)
Szép napkeltő holnap (1999)
Hóvirágbűvölő (2000)
Isten faggatása (2000)
Furcsa világ (társszerző, 2000)
Tüzek tüze (2001)
Válogatott versek (2006)
Farkasordító (2006)
Ezüst rablánc (2010)

„Én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét!
Álltál előttem sejtelmesen,
mint egy Máriás szentkép:
én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét.
Csodára vártam csak, csodára
reggeltől estelig.
Hetvenhetedik nőcske voltál,
a hetvenhetedik!
S én vártam a csodák csodáját,
hogy hátha megesik.
Megesett! Te estél meg, Erzsók!
Meg én, a csődöröd.
Láttam, derül rajtunk az égbolt,
alant a föld röhög,
mert itt csak te estél meg, Zsókám,
meg én, a csődöröd.
Hogy szidtalak! Hogy szentségeltem!
Izzott a levegő
körülöttünk, fehéren izzott,
mint nászi lepedő:
úgy káromkodtam, szinte zengett,
szikrázott az idő.
Én magam akartam cipelni
a költészet keresztjét!
És most kifosztva, megrabolva:
ketten nyögjük a terhét,
s visszük, visszük a Golgotára
a keresztek keresztjét.”
(Ketten)

A költőt a Magyar Írószövetség és a Pannon Írók Társasága saját halottjának tekinti.
Már 1969-ben egyike volt a Kilencek nevű költőcsoport alapítóinak.
1974 óta nagyon súlyos beteg volt, de mégis felépült.
Talán a szavak. A verssorok. Még öt esztendőt adtak Neki befejezni életművét. A Farkasordító és Ezüst rablánc már ismét az emberi tartás, a „mégis morál” gyöngyszemei.

"El-eltűnődöm ezen
a szélkakas emberen:
mi lesz vele, uramisten,
ha egyszer beáll a szélcsend!"
(Szélkakas)

M. Fehérvári Judit