Megbéklyózva
Béklyót vet ránk a zaj,
a cinkos rezzenetlenség,
pantomimarcra kent mázas dac.
Porceláncsend szülte félelem,
hol harangba sült fegyverropogás
ízetlen jajszó néma szánkban.
Hangtalan húrok haláltánca ez
szétzilált vonók alatt.
Velünk játszanak mind.
Intelmüket kiveti a sír is,
hiába hall a fül, pásztáz a szem,
érdemtelen, aki visszavág,
s szégyen a juss. A megaláztatás
virágkoszorúba kötött átok,
hamis könnyek műszempillákon,
s az élet mímelt dögrovás csak.
Önsanyargató láz éget, torz ősanyagba
zárt szívet, s nem gyógyul, amíg árt.
Túl beszél az értelem nevében,
hogy ne értsd, akár szid akár becéz,
észre se vedd, mikor gúzsba köt,
s szóra nyílik a szád.
Fel kéne ébredni már.
Szólni, kiáltani, egy nyelven
hogy hallják meg élők, s holtak
sustorgó hazug szavak helyett,
amíg nem késő,
hogy egymásra találjunk.
Lélek-kikötők, álom-hajók,
úton vagyunk.
A pirkadat szétfolyt aranya vakít.
Befagyott tengereken járunk.
- Seres László alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges