Illusztráció: Anyakép (Parajd Sóbánya), Gősi Ferenc
„Majd megérkezel az alkonyatban”,
és én várlak, ahogy vártalak
az első pillanattól, már akkor,
amikor még sohasem láttalak,
csak elképzeltelek magamnak:
megidéztelek csukott szemeim mögött,
és láttam, ahogy valami állandósult
félhomályban felém imbolyogsz,
lassan, akár az árnyék, és minden
alkalommal mintha hatalmas, sűrű
ködgomolyag állta volna az utadat,
amely szinte megszilárdult előtted…
Talán utat kellett volna vágnod rajta,
hogy egyre közelebb érj hozzám,
és én végre megérinthesselek…
Akkor még nem tudtam, hogy éppen
felém indultál, csak éreztem valami különöset,
valami reményteli, meghitt, benső békét,
ami arra ösztökélt, hogy kezdjelek el várni téged,
aki kezdetben csupán az álmaimban léteztél,
de mire megpillanthattam volna elképzelt arcodat,
már hiába nyúltam feléd: eltűntél hirtelen,
belevesztél abba a gomolygó, sűrű,
áthatolhatatlan, álombéli ködbe, és
- ahogyan néha valóságos életünk burka is –
mintha kilyukadt volna,- a helyeden
üresség tátongott, semmivé foszlottál…
Ám én nem adtam föl soha: újra és újra
megteremtettelek magamnak, magamban,
újra és újra elképzeltem a lépteidet, az érintésedet,
a mosolyodat, és elkezdtelek várni.
És ez tart ma is, és tart túl az időtlenségen:
ott állsz az idők végezetéig, ahová
a képzeletem teremtett, és hiába,
hogy közben emberöltők telnek el,
én egyre csak várom, hogy végül
valósággá válik az az örökkévaló álom,
amelyben elindulsz felém, és egyszer
„majd megérkezel az alkonyatban.
Evokáció: Jenei Gyula, Majd megérkezel
http://www.panoramio.com/photo/116105368
Illusztráció: Anyakép (Parajd, Sóbánya, Gősi Ferenc)