Majd
és ha kezed sem érhet el kezemig
majd színt vesztett levelek paplanában
átkulcsolom kezem a magányon
a vakfolton átgurulnak tűzkarikák
a pupilla sarkában visszhang nyikordul
és szemtől szemig fények szelik át
az őszt, ahogy a semmi felém fordul
az idő bordái közt dobog a csend
szikkadt virágok függönyébe kap
a sínek végéről a másik hosszú lépte
amint a halál mellett elhalad
a végtelenbe tart az elmúláson át
ott jár, ahol a sínek összeérnek
és haján az ősz alkony-színbe mázol
régen megfakult naplementéket
ott áll sápadt lázból kiragyogva
a halál partján lüktet át alakja
csomót köt a felnyögő sínekre
az időt s teret varkocsokba fogja
és pernyeként hullanak le rólam
ócska meggyűrődött bűnjelek
a csend gombócba gyűlik bal kezemben
a sínek titkaiba rejtelek
színt vesztett levelek paplanában
magamba nézek - feléd fordulok
tarts meg. maradj. csak hadd lássalak még
a távolban mikor elindulok
az időt végül lyukas zsebembe vágom
egyet lépek s a csillagok kigyúlnak
zsebemből a földre hulló percek
hátam mögött árnyékokká nyúlnak
majd ha végül nem várok tovább
a sínek mellett feléd indulok
az idő bordái közt dobog a csend
és rámsimítja - mindjárt meghalok
az ösvény halhatatlan őszbe vár
s a semmi lassan vállamra hajol
lüktető bűneim hűsen csitítva
az ég borul rám, s magához karol.
---
2006
A Bál ciklusból
- Kovács-Cohner Róbert alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges