A macskalépcső legendája
Az udvar jegenyéi már vagy száz éve suttogják a macskalépcső legendáját. Felemlegeti újra és újra az őszi avarillat, és a hársvirág is. Az eső fáradhatatlanul porolja, a hó pedig magának akarja elrejteni, féltékeny hidegség. Mosollyal simogatja a szél, miközben a macskák lépteit próbálja utolérni. Azt mondják, a legöregebb nőstény emlékszik csak rá, ki nevezte így először a melléképület tetőperemén végigfutó téglasort. Csontig hatoló villanásokkal és bársonyos érintésekkel adja tovább a környék lakóinak a macskalépcső legendáját. A szomszédos zsinagóga kovácsolt kerítésének moha lepte kőaljzatán is át-áttűnik, hogy a kertben körülvegyék tanítványai. Lustán heverve a napfényben kicsik és nagyok, fényes puha szőrűek és viharvertek hallgatják, hallgatják az öreg nőstény hangtalan meséjét. A járókelők önkéntelenül is megállnak, belesnek a kerítésen, ki csodálkozva, ki mosolyogva a gyülekezet láttán. Mind tudják, titkok kertjébe láttak, s lépteiket kíséri ezután a legendát tovalebbentő szél.
- Kovács Ágnes alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges