ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A vashíd mellett ömlött a Körösbe a Páris patak csatornába kényszerített vize. Nagy öblű csatornát építettek, alsóbb szakaszán szinte a négy méteres magasságot is elérte. Szükséges volt ez nagy méret, mert a tavaszi áradások idején rengeteg vizet hozott le a dombokról ez a máskor alig csordogáló patak, a városi mérnök szerint, akár 26 köbméter is lefutott rajta. Jól lehetett pecázni a beömlésnél, mert az utcai víznyelők is ebbe a csatornába torkoltak, s így mindig sodort magával a víz halaknak kedvelt hulladékot, bár a szennyvízhálózat tőle függetlenül működött.
Csak úgy rajzott a sok sneci a kis öbölben, a beömlésnél. Hogy mi a sneci? A szélhajtó küsz Körös-parti neve. Minden hulladékra rámennek, csak akkor van riadalom közöttük, ha feltűnik egy fejes, vagy egy balin. Menekülnek a rabló elől a szélrózsa minden irányába.
Hárman ültünk a parton lábunkat a vízbe lógatva. Melegen, sőt forrón sütött a nap, jól eset ily módon hűsölni. Pecázni jöttünk ki. Rajtam, kívül Gyuri és Karcsi lestük a dugót. Karcsi apukája, aki mindenhez értett, szerzett néhány kis, szakállas horgot. Tudtunk mi meggörbített gombostűvel is pecázni, de azért horoggal mégis más!
- Nézd, mekkorát rabolt a balin! – kiáltott fel Gyuri.
- Jó lenne, ha bekapná a csalit! – ábrándozott másik társunk.
- Ilyen kicsi kukacra nem vásik a foga – bölcselkedett Karcsi.
Így bakalódtunk egymással, s elválaszthatatlanok voltunk a nyári szünidő alatt. Az tanítás megkezdése után már ritkán találkoztunk – mindhárman más-más iskolába jártunk.
Gyuri - Mann György a hivatalos polgári neve, de nekünk csak Gyuri, Gyurica, vagy Ghița, ahogy anyukája hívta - a Gozsdu líceumba járt, a régi Állami főreálba. Magam a premontrei öreg padjait koptattam, s bosszantottam a tanárokat, pedig híres pedagógusok, paptanárok oktattak. Közülük a legismertebb a magyar irodalom tanára, Ponty Kelemen volt. Sok adoma fűződött a nevéhez. Egyszer felírtuk a táblára a nevét, de mint egy rejtvényt: egy nagy pont, s mellette „Y”-t. Bejött a tanár úr, ránézett a táblára, megcsóválta a fejét.
- Szamarak! Én nem vagyok ponti, csak egy szegény ponty!
Karcsi – Barcs Karcsi - inasiskolába járt, géplakatosnak készült édesapja biztatására, aki gazdálkodó ember lévén nagy jövőt jósolt a gépeknek a mezőgazdaságban. Barcs bácsi a Haller család alkalmazásában állt, mint gazdatiszt, de saját birtokkal is rendelkezett. Mint ilyen szaktekintélynek számított a témában. Karcsi nem is vitatkozott, alkalma sem lett volna rá, hanem beállt tanoncnak Burján mester műhelyébe. Reggel héttől délután ötig tartott a munka a műhelyben déli egyórás szünettel, délután hattól nyolcig iskola a hét minden napján, kivéve péntek és vasárnap. Pénteken hetipiac volt, s akkor a mester délig a bódéjában árult. Az inas persze mellette állott, és segített kiszolgálni. Ebben a piaci bódéban megtalált a vásárló minden féle szerszámot, kisgépet, alkatrészt, amire csak szüksége lehet egy iparosnak, vagy gazdálkodónak. a polcok szinte roskadoztak a csavaroktól, csapágyaktól, szelepektől, tömítésektől, csövektől, fogaskerekektől.
- Jegyezd meg, fiam – mondogatta Burján mester -, hogy az apró, filléres áru csalogatja be a vásárlót a boltba, s ha már ott van mást is megvesz.
Karcsi egy életre megjegyezte, de most még a dugót figyeli a vízen.
- Pedziiii! – kiáltottam rekedten – vágd be, vágd be!
- Hű, ez nagy! – lelkesedett a fiú, miután bevágott, és kezdte kifele húzni a zsinórt.
Aztán megláttuk, s kitört belőlünk a röhögés. Egy nagy kecskebéka rugdalózott a horogra akadva.
- Na, ha már ez a pecázás így sikerült, legalább ússzunk egyet! – jött az ötlettel Gyuri.
- Nézzétek, kik ezek? – kérdeztem hirtelen arra négy-öt nagyfiúra mutatva, akik éppen a hídlábra másztak fel.
Kettő közülük kiúszott a híd alól, s a víz mélységét ellenőrizték a folyóban a folyás irányában.
- Megjöttek a műugrók! – lelkesedtem.
Valóban, egymás után kiálltak a hídláb szélére és pazar fejeseket ugrottak a mélyvízbe. A bátrabbak a híd korlátjáról is bemutatták tudásukat. Ameddig bámultuk a mutatványokat, Karcsi felugrott, egy pillanat alatt ott termet a hídnál, s már kapaszkodott is felfelé a vasakon. A nagyfiú persze rögtön elkergették, meg is szidták alaposan, hogy mit képzel, kis kölyök létére? Igaz, ami igaz nem kis srácoknak való az ilyen veszélyes „játék”. Akár milyen jól tud úszni a kis Barcs, ha rosszul sikerül az ugrás, úgy megütheti magát, hogy fel sem jön a vízből. Még belegondolni se jó!
És milyen igazuk volt! Alig zajlott le a vita Karcsival, az egyik fiú, Stefán nevezetű, megcsúszott a nedves vastraverzen és hanyatt leesett. Jó négy métert zuhant és háttal esett a vízbe, rögtön elmerült. A többiek bénán nézték a folyót. Várták, hol bukkan fel? Csak buborékok szálltak a felszínre. Ekkor a másik három egyszerre ugrott, és kis idő múlva húzták is Stefánt ki a partra.
- Segííítség! – kiáltottuk, mire föntről néhány felnőtt leszaladt.
-.-
Erre az ijesztő esetre még évek múlva is emlékeztek, felemlegették, ha összetalálkoztak.
- Hogy megijedtem – jegyezte meg Karcsi -, még jó, hogy nem estem le én is a traverzekről. Szerencséje volt Stefánnak, hogy a segítségre sietők között volt egy orvos is…