Ma minden olyan volt mint régen.
Kezed kezembe fektetve nézted
apró lábaid táncát, majd vakot játszva
kapaszkodtál belém.
Így vagyunk hát önfeledten
mert bár november van,
még távol a hó s távol a jég.
Megnyugvást ad a pillanat
- kezem fejeden nyugtatom.
A válasz ott a tekintetedben
- én vagyok néked az oltalom.
S te vajon mi vagy nékem?
A kín, ha nem vagy velem,
de majdan jövőm leszel
s ha már bicsaklik őszülő fejem
majd tovább viszed hitem.
Hiszem, a vér, vér marad.
Még akkor is,
ha olykor messze vagy tőlem kisfiam.