ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

hangtalan alkalom, ami
padmaly szélén alom, s kialvatlan
furcsa álom, hol halkan
beleremeg balom, képzelt
esti bálom csúf, kissé
mélán recsegő birodalom,
hol elnémulva bomlom alá
míg bordalom eltántorgom,
ahol csendes borzalom ül
a sarokban, amibe botlom az
egy vén cimbalom, s eljátszom:
lehetne egy – „csókolom kezét”
halk szavamra, dalolom tovább
még halkabb dalom
szinte dúdolom, míg az elhalkul,
és arcomra a fájdalom szőtte
képzelt fátyolom, megannyi árnyékát,
benne létem fogalom, csupán
a térben helyemet foglalom és
majd azt fontolom, múló alkudozás ez,
mint az éjjeli forgalom, vagy árnyai
közepette forradalom, amiben
a létezést forralom a vágyak peremén,
a sötétben fuldokolom, alig világló
fényben gázolom álmaink százait,
hozzá gondolom a suttogást,
kopott kapuját hallom, benne
egy halom vágyódás ringatását
a falakon horgolom végtelenül
halkuló izgalom oldalán,
hunyó világba kulcsolom feslett
képeit a lakodalom párába rejtett
csodáit hol lángolom, hol málló
feslett vétkeimet locsolom mire
belezúg az a lom, lépteinket,
őröli egy malom, mint kőből vésett alak
lépett elő a nyugalom, mire elfogyott a szó,
érte okolom, milyen is volt benne
vergődő ólom karimában oszló
látomások az oltalom végtelenjébe
miért is omlom, a létnek bugyraiban
bujkáló poklom tépi a semmiségeket
darabokra, majd porolom az egészet
rikoltozó rágalom letörölhetetlen rétegében,
benne romlom tovább, mögöttem
furcsa sokadalom - még
napainkat sulykolom belé
lihegve számolom megannyi sóhajtozását
ez lenne a szánalom, örömét vesztve
gyenge lábakon találom billegve,
emlékeimben tálalom fel, de még
a múltban tárolom a simulva beleszőtt
időtlenséget, vadul tolom az örvénylő világba
az elmúlás szimpla redőit, hol útálom,
szelekbe kiáltom a vágyalom hajnali
borzongását és vágyálom lett az élvezet,
ránk terült hajnalban vallom és
végtelen útján zihálom a hallgatást.