ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

       Aznap reggel Berendi professzor, fehér köpenyben jelent meg az előadóteremben. De hátul a selyemszövet alól kilógó farkincája végére, ma egy lila maslit kötött, s úgy húzta maga után. A medikusok, persze jóindulatú röhögéssel fogadták.
Mindig tudták, hogy tanáruk kicsit bogaras - holott felesége volt a rovartan professzora –, de hogy ennyire járatlan volt a mindennapokban, azt még ők sem hitték. Kende Béla, az örökvidám világfi, s a kutatók kedvence, nyerítve megjegyezte, hogy a rektoruk még gyerek lehetett, mikor a lilamasli járta a ficsúrok közt.
       - Ma, aki ad magára, zöldszalagot köt - nézett körül büszkén, mert ő is ilyet viselt.
       - Hozok neked is Etuska - fordult a nagybajuszú lányhoz, aki az éjszakai laborprotokoll lapjait rendezte. A kollegina mosolyogva vállat vont, de válasz nélkül hagyta Bélát, és kisietett a katedrához.
Az öreg tanár észre sem vette a hallgatók szokatlan jókedvét. Őt csak a kutatómunka érdekelte, s azon belül is az emberkísérletekre fordította minden energiáját. Evett, mikor a felesége feltálalt, de ha megkérdezték, hogy mi volt az, amit gallérja mögé hányt, nem tudta volna megmondani. Házaséletet is csak akkor élt, ha az asszony figyelmeztette, hogy ilyen is van.
       Berendi rektor különös szórakozottsága érthetőbb, ha tudjuk, a tudós már nagyon közel járt, hogy előállítsa a rákmegelőzés vakcináját. Biztos volt benne, hogy csak rövid idő kérdése, hogy végérvényesen megszabadítsa a világot ettől a halálos kórtól. Ez rögtön meghozná neki az orvosi Csótány díjat.
       - A négy sárga ember hányt és hasmenést kapott - kezdte a referálást Etuska, miután végre ránézett az ábrándozó kutató.
       - Erre már vártam, - bólogatott az öreg és hozzátette:
       - Duplázzák meg ebédre a mákos tészta adagot, és adjanak nekik két deci cefrepálinkát.
       - Továbbá, a hármas ketrecben a négy negroidnak, reggelre megkékült a hasa a desztillált víztől - olvasta Eta zavartalanul a jegyzeteit.
       - Így helyes -, lelkendezett a tudós. A medika álmosan folytatta:
- A négy europid viszont reggelre megdöglött. Kivéve a külön ketrecbe zárt fehér pár; - azok nulla óra ötig coitáltak, majd összebújva elaludtak – tette le a kisasszony a jegyzőkönyvet, s a helyére libegett.
       A tanár, mintha villámcsapás érte volna, megdermedt. A világfi már örömmel szorongatta a melléfészkelődő Etus karmocskáit, mikor a rektor még mindig döbbenten állt; - a szeretkezés valahogy megzavarta az elméletét. Hirtelen felderült az arca; eszébe jutott a megoldás. Megismétli a kísérletet, de operatív módon! Felrántotta a köpenyét s a laboratórium felé rohant. Néhány hallgató, akik az első sorban ültek, csak az emberpár ketrece előtt érte utol. A lila masnit kioldódva húzta maga után, de most senkinek sem volt kedve röhögni.
*
       Koltai a részeg éjszaka után csak lassan, keservesen ébredezett. Ugyanis új kollégáival ünnepelt, mivel elnyerte Berendi professzor laboratóriumában az áhított, próbaidős kutatói állást. Arra ugyan emlékezett, hogy a buli elején még táncolt is, de később a szokatlan pálinkától meg a rengeteg bortól, valószínűleg eszméletlenre itta magát.
       - Na, én is jól bemutatkoztam – gondolta, s kinyitotta a szemét; - de rögvest be is csukta, mert egy ketrec sarkában találta magát ruha nélkül. Nagyon remélte, hogy még delíriumban van.
Ugyanis azt látta, hogy Berendi professzor, mint egy óriás, lilamaslis farkincával tornyosul előtte, és éppen nagyítóval vizsgálgatja. A böhömnagy társai is irdatlan magasságból pislognak le rá, miközben rémisztően mozgatják ritka bajszukat. Csak ők nem lila, hanem zöld maslit viseltek.
       - Megismételjük a kísérletet – hallotta fentről, amint a tanár a kollégáihoz fordul: Ezt a példányt, kérem azonnal kiherélni!
– Neeeem! – ordított az áldozat, és nekiugrott a rácsnak.
*
Csirr, csurr, zumm! – zuhant le az olvasólámpa, amit rémálmában vert le Koltai, de a csörömpölésre végleg felébredt. Az olvasólámpa imént ugrott nagy robajjal a mélybe, s magával rántotta haverját, a telefont. A rádió se akarattal esett utánuk. Koltai még egy percig dermedten feküdt az ágyon, míg végleg eltűnt az őrült látomás. Tíz perc múlva már az utcán loholt az új munkahelyére, az áhított Berendi laborba. Később a zöldes fényben úszó csendes teremben visszatért jókedve. Dudorászva lapozgatta a kartotékokat, és előkészítette a szükséges műszereket a napi munkához. Már mosolygott a hülye álmán.
Sokáig ácsorgott egy fekete patkány rácsa előtt. Nem állta meg, hogy be ne köszönjön.
       - Na Berendi, te kis herélő, hát hol a masni a farkincádról? - fordult meg még mosolyogva, de hirtelen mintha hidegzuhany alá lökték volna, elállt a lélegzete.
A professzor állt előtte! A sleppjével éppen a napi körútjánál tartott, s már egy ideje mögötte állt, s kíváncsian figyelte az új laboránsát.
       - Kolléga úr, holnaptól már nem kell bejönnie. A próbaidejét, azt hiszem, befejezettnek tekinthetjük – közölte Berendi szárazon, s avval megfordult és kíséretével sietve kivonult a teremből.
       Mikor Koltai magához tért a megdöbbenésből, minden elkeseredett dühe az ártatlan kisállat ellen fordult.
- Most megdöglesz te piszok! - ordította a patkánynak.
Az egyik fiókból parányi szikét húzott elő, és benyúlt a ketrecbe a vacogó állatért. De megállt a keze mikor megérezte tenyerében az áldozat rémülten kalapáló szívét, és meglátta a rágcsáló szemében az előbuggyanó könnycseppet.
       - Na jól van, te marhicsek, csak vicceltem - és visszarakta a patkányt a helyére.
Mielőtt kintről becsukta volna az ajtót, még búcsút intett a ketrec felé. Érdekes, úgy tűnt, mintha a rágcsáló is intett volna a lábával. Koltai megrázta a fejét, s elhatározta, hogy többé nem iszik töményet.