ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Karácsonyi hangverseny a Bazilikában:
A templomot teljesen megtöltötték az emberek, a padok mind megteltek, a lépcsőkön is ültek, meg a földön is, és sokan álldogáltak a falak mellett. Húsvét óta nem volt ennyi nép a freskókkal borított falak között. Giotto* és Cimabue* alkotásait láthatták a nézdelődő látogatók. Akik ellenben most itt összegyűltek, nem a Szent Ferenc életútját bemutató freskókat csodálni jöttek, hanem Vivaldi műveit akarták meghallgatni, a híres-nevezetes Fra Sandro tenor énekes tolmácsolásában.
Piros kabátjában Margherita is ott ült a baloldali padsor első sorában. Korán érkezett, hogy megfelelő helyet kapjon az énekes pulpitusa közelében. Piros kabátját vette fel erre az alkalomra, azt a kabátot, melyet menyasszony korában még Giorgio vásárolt neki. Évekig nem viselte már, ott lógott a nagy ruhásszekrényben, pedig mennyire szerette, mindig ezt vette fel, ha valahova együtt mentek vacsorázni az ismerős trattoriába, vagy csak sétálni a langyos estéken! Akkoriban ez a kabát, ez a piros színű kabát fejezte ki, amit érzet, az odaadást, a vágyat, az együttlétük izgalmát, a szerelmet. Aztán hosszú időre háttérbe szorult a piros kabát, hátrább és hátrább a többi kabát és ruhák, az újabb és újabb érzelmek, gondok, csalódások mögé.
Most mégis ezt a régi kabátot vette elő. Örült, hogy elszabadulhatott, hogy alkalma adódott itt lenni – a gyerekre ezen a hétvégén Giorgio vigyázott, ez az ő napja volt. A hangverseny előtti várakozás felkavarta a benne leülepedett régi emlékeket, a megrendülést, a vágyat valami megfoghatatlan iránt. Új értelmet nyert a piros kabát!
Margherita közel ült a zenekarhoz, az énekesekhez, a karmesterhez, minden mozdulatukat, mimikájukat megfigyelhette, a zenével való azonosulásukat közvetlenebbül érezhette. Őt is elragadta a muzsika, magasba emelte, elborította. Mindenről megfeledkezve oldódott fel a hangok varázsában – eltűntek a kellemetlenségek, gondok, bajok, számlák, adósságok, eltűnt a főnök rosszalló tekintete, amiért szerinte késve vitte ki a megrendelést a vendég asztalához, vagy amiért egy pillanatra megállt a pultossal szót váltani, eltűnt az esti derékfájás, a lábikragörcs, a kapkodva készített vacsora. Ugyanígy eltűnt a fájdalom, ami válásukat követte, a megalázó, értelmetlen vitáik emléke, a kétségbeesés, hogy mi lesz vele egyedül. Most mindezt elmosta a zene - áhítat és megrendülés töltötte el a szívét.
Szétnézett maga körül, vajon mások tekintetén is tükröződik-e hasonló megrendülés? A hangokra, a zenére figyelő szemeket látott, elmerült tekinteteket. Végig pásztázta a padokban, a lépcsőkön ülőket, a falnak támaszkodókat, ott látta meg az idős hölgyet. Ő is a falnak dőlve álldogált, testét az évek súlya meggörnyesztette, csupa ránc arcát ősz haj kertezte, de szemei csillogva figyelték a zenekart, a kórust, a karmestert. Margherita hirtelen felállt, oda lépett az idős nőhöz, valamit a fülébe súgott, és karonfogva óvatos, lassú léptekkel a padhoz vezette, majd leültette a saját helyére, ő pedig beállt a falat támasztók sorába.
A néhány pillanatig tartó kis közjátékot senki sem vette észre, vagy ha látta is, nem tudatosult benne, hogy mit is lát.
Fra Sandro, a tenor azonban jól látta, mi is történt – egy nézőtéri, picike „intermezzo”. Valami ismeretlen-ismerős érzés ömlött végig rajta, s a hangja szebben, ércesebben kezdett szárnyalni, mint eddig bármikor. A hívek, a nézők álmélkodva észlelték, ahogy nagy átéléssel, karjait az ég felé tárva énekelte: „Gloria in excelsis Deo”.
A hangverseny ráadással zárult, s az emberek tódultak ki a bazilika előtti térre, és szokás szerint megálltak cseverészni, a hallottakhoz megjegyzést fűzni. A piros kabátos Margherita megbékélt lélekkel igyekezett kifelé, s útjában hallgatta a csodálkozó kijelentéseket.
- Soha sem hallottuk még ilyen szépen énekelni Fra Sandrot, pedig sok előadásán voltam már! – magyarázta valaki a társának.
- A Szentlélek szállta meg, vagy mi történt? – szólott egy másvalaki.
Hogy mi történt?
Valójában azt csak az ősz hajú, idős hölgy tudta – egy nézőtéri picike intermezzo!
-.-
* Dicsőség a magasságban Istennek
* Giotto di Bondone (1267-1337) – festő, szobrász, építész.
* Cimabue (Cenni di Pepo 1240-1302) – festő és mozaikművész, Giotto mestere.

Az illusztráció: Cimabue „Trónoló Madonna” c. festménye (Assisi, Szent Ferenc-bazilika)