ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Lépések…

Érintések, vágyak, hazugságok, igazságok, talán magad sem tudod, hogy vajon valós e az, amire vágysz, amit kívánsz, amit magadénak akarsz tudni.

Lépegetsz… teszed kecses piros cipőbe bújtatott lábaid előre, majd újra, egyiket a másik után… léped, taposod az utad, gázolsz sárban, harmatos réten, csillagfényes éjszakában, verőfényes napsütésben. Rácsodálkozol a holdra, nézed tányérját meséket beleálmodva, s fejtenéd meg titkát. Titkod. Belevisít az éjszakába egy madár, ébresztve fel magát, s magad, s nyugalmat parancsolva vagy éppen éberséget…

Teszed lépéseid… egyiket a másik után…

Egyszer azt mondták, emlékezel e arra a barna lányra.

A hosszú barna hajára, aranypöttyös barna szemeinek mindig őszinte, de kacér pillantására, állandó kacajára, büszke járására, gömbölyű kebleinek halmára, csípőjének férfiakat vadító ringására, s szavainak maró igazságára.
Látod, ahogy életének első hosszúruhájának viselésekor elámult mindenki, s nem volt ember, ki ne fordult volna utána. Nagymamáknak jutott az emlékes-féle mosoly, szomszéd néni féle őszinte örömös, apának-anyának a büszke féle, s a fiúk… igen a fiúk a térről… örök esküt esküdtek, hogy vérük árán is vigyáznak majd rá… s igen, az iskolában a szeretett tanár, akinek mindig is a kedvence volt… csak annyit tudott kinyögni, hogy úristen… én mindig is tudtam, hogy veszélyes vagy… nem csak eszed van, lelked is… s még a vonásaid… veszélyes társítások… Vigyázz az úton kicsilány… most már más fogja vigyázni lépteid…

… s a kislány lépegetett tovább az első édes csókoktól, ölelésektől tovább…

igen, emlékszem még…

Emlékszel a fiú testvérosztályra, ahová lány osztály révén az első megrendezett találkozásokat szervezted, ahová mindig bátran, elsőként, fejed felvetve érkeztél, hogy rögtön be is lopd magad néhány szívbe… s hogy jól, vagy rosszul választottál e… az már sohasem fog kiderülni…

Teszed lépéseid… egyiket a másik után …

… már nem az alföldi papucs a megszokott, a farmer, a pöttyös blúz, s a bőrmellény, már inkább a fekete bársony szűkszoknya jelentős hasítékkal az oldalán, ami egy éjszakának köszönhetően tovább is hasadt… s a blúzok, a kiegészítők… s a kislányból már egyre inkább cseperedik a nő…
Jól érzékelhető… Volt, aki ki tudta hozni belőle… s volt, aki nem…

… s az úton tovább, bár kissé megszakítva, de egyre inkább lépegetett tovább a lány… lassan kísérője lett az útján… egy másik, kicsit nagyobb láb társult az övé mellé, hogy az utat együtt tapossák tovább… hol virággal borítottan, hol hóban, görgetegben… de… együtt…

Felkerült a fehér szandál, a hófehér, barackvirágos abroncsszoknyás csipkeruha, a földig fátyol… a több órás fotózkodás, s a lépések táncba fordultak… őszinte öröm, boldogság, életre szóló élmény…

S lépéseik mellé lassan társult egy apró picike is… eleinte éppen csak alig érezhetően, még láthatatlanul, majd kissé bizonytalanul, hogy ez talán a picike lábacskája, csodálkoztak ki a pocak egy-egy kitüremkedésére, fodrára… s szembesültek kissé később arra a csodára, aki útjukban ismét kísérővé vált egy időre… Apró topánok kerültek a cipők mellé, édes ici-pici, szinte aligcipőcskék, baba álmok, ovis ébredések, iskolás emlékek, s mire feleszméltél volna, már el is hagyták a cipőid, s az út közben elveszített férficipőkhöz hasonlóan, már más társakat kerestek, s bár lépten nyomon haza-haza találtak, de már jól kivehető volt az út… az a másik út… ahová nekik a a sors rajzolta az útvonalat…

Teszed a lépéseid… igen… egyiket a másik után…

Szinte hihetetlen, hogy ez a kecses cipőbe bujtatott láb… hogy képes ilyen mélységeket és magasságokat megtaposni, lelépni, elérni… de képes… nem a nagysága számított… a tervek jöttek, majd megvalósulva, kipipálva haladtak el, utat engedve a következő szárnyalásnak…

Voltak megtört léptek, fájó, bicegő lépések, orvosok, betegségek, kórházi papucsok, bolyhos rózsaszínű melegségek, csillapítandó a rezgést, fájdalmat… gyógyírféle léleknek, testnek…

Majd a lépések kivezettek a kátyúból, s hoztak új kísérőket, szép fekete csillogóra vikszelt cipőket, magad tükör helyett is jól láthattad benne, s nagy barna cipők kísértettek… de az út nyomán a homályba vesztek… hagytak szép, fájó, ki-ki milyen emléket…

Teszed lépéseid… igen, egyiket a másik után …

… majd újra előkerült a piros cipőcske…
… aki viseli, az egy nő, határozott, öntudatos …
nézi az utat…
látja a lépéseket, egyiket a másik után…
s már a cipő is valahol ott van… talán…
előbb-utóbb utoléri, mellétársul…
hogy a picike kopogásokat a nagy talpak puhasága kísérhesse védőn, oltalmazón, egymást kiegészítve az úton…
lábaikat téve előre… egyiket a másik után…

http://www.youtube.com/watch?v=0S7Qu5HMiCA
Gwen Stefany: Early Winter