ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Takács Zoltán illusztrációja

Az öreg nagyot nyekkent, ahogy leesett a priccsről, de az arra tébláboló jérce még időben odébb rebbent. A puffanásra Anna lerakta a disznónak főtt fazék krumplit, s másodjára kínlódva, de sikeresen visszatette az ágyra a béna testet.
    – Már megint hová menne? – dorgálta halkan a pityergő apját. Aggódott, mert az utóbbi időben egyre gyakrabban hagy ki az értelme a háborúban kapott fejsebe miatt.
    – A lovat befogni. De ki maga ténsasszony? – kérdezte, de rögvest elaludt, mint akit villám vágott.
    Anna nem válaszolt. Hirtelen keserű fájdalom fogta marokba szívét; elszorult torka könnyet szült szemére. Tán magát is siratta, hogy a szerelmetes korát, lélekpróbáló évekre cserélte a sors.
    Pedig nagy volt az öröm, mikor sok év után igaz betegen, de apja mégis hazatalált a háborút követő orosz káoszból. Eleinte még idegen volt Annának a hirtelen betoppant torzonborz alak. Már iskolába járt, s nem négykézláb mászott, mint mikor apja berukkolt. Aztán visszatértek a hétköznapok. Hónapok és évek követték egymást, s a természet is végezte munkáját, ahogyan elrendeltetett.
    Reggelente Anna már zavart pírral, csodálkozó örömmel illegett a tükör előtt, ahonnan bimbózó leányka nézett vissza rá. Mikor aztán piros virágra nyílt, s megérett, hogy a jövendő társával oltár előtt rebegjen igent a papnak, anyja hirtelen halála, rátestálta beteg apját. Akkor még járt utána nem egy legény, de ahogy múltak a hónapok, elmaradtak, mert ki tudja mikor hal meg a lányhoz kötött kolonc? Aztán jött az új háború, s szaporodtak a hősi halottak, már az idősebb férfiakat is vitték, hogy vérükkel az orosz földet serkentsék jobb termésre. Majd ellentámadásba lendült a szovjet hadigépezet, s mindent eltiport, ami az útjába állt. A Balaton felett pedig nagynyugton húztak a szövetségesek küldte, halállal rakott liberátorok.
    Idővel Anna arcáról egyre fogyott a mosoly, s legényvadító, telt ajkát vékony szíjjá formálta a monoton mindennap. Nem perelt a sorssal, hogy mint egy agyonmosott kapcát, kiszürkítették az évek.
    – Hozz vizet! – rántotta vissza hirtelen apja hangja a jelenbe.
    A lány, mint aki bűvöletből ébredt, összerezzent, s gyorsan megbuktatta a kancsót a vödörbe.
    – Mégy holnap Bandival a süldőért? – nyújtotta vissza az öreg a poharat, de már tiszta tekintettel. Anna elpirult. Nagy Andrissal hajdan még együtt játszott a többivel az utca porában, és gyerekszerelemmel, a kazal mögött, titokban már egymáson kutatták a jövőzárta, finomnak sejtett, izgató titkot. De sajnálta, s tán picit szégyenkezett is a mamlasz miatt, mikor a többiek azon derültek, hogy mindig mellérúg, ha feléje gurul a labda. Anna akkor még nem tudta, hogy Bandit majd rossz szeme menti meg a hősi haláltól. Szegény hajdani barátok... Már biztos cseréltek volna vele, lemondva arról, hogy a Don dalolta örök altatót hallgassák a hólepte tömegsírban.
    Eközben Bandi sok munkával virágzó nagybirtokká varázsolta az apai földecskét. Aztán okos, s üzlethez értő feleséget hozott Keszthelyről. Szegény asszony; egy évre rá, belehalt a szülésbe.
    A tragédia után, Bandi csak a birtokkal foglalkozott, de az utóbbi időbe átjárt Annáékhoz meleg szóra.
    A lánynak hirtelen eszébe jutott, mit is kérdezett az apja.
    – Tudja apa, hogy nem hagyhatom magát egyedül.
    – Már te is azt hiszed, bolond vagyok? Eredj csak vele. Anna vállat vont, s hátravitte a disznónak a krumplit, mire csend lett; csak egy tyúk kárálta a kakasnak, hogy mára megvan a friss tojás.
    Másnap már hazafelé szekereztek a süldővel, mikor először hallották a távoli ágyúdörgést. Anna összerezzent. Bandi a vállára tette kezét; tán csak nyugtatásképp.
    Következő hetekben napról napra közelebb gördült a front a Balatonhoz, s néha úgy tűnt a faluban, hogy a fegyverek már az udvarban ugatnak.
    Ekkor már a legtöbb gazda titokban gabonát, élelmet vermelt, holott Hitler megtiltotta, hogy Tolbuhin átlépje a Margit-vonalat. De a postástól tudta a falu, hogy az orosz marsall nem ért németül. Időnként már be is tört a faluba egy-egy szovjet egység. Advent havában már majd kiürült a falu.
    Bandi javasolta, hogy menjenek Keszthelyre a húgához. Anna apja maradni akart, de belátta, lánya életével játszik, hisz az nélküle egy tapodtat sem megy. Egyébként már rég befelé mosolygott, ahogy elnézte, hogy még tanakodás közben se engedik el egymás kezét a szerelmesek. Másnap pakolni kezdtek.
    Otthon néhány makacs család titkon, a környező szőlőhegyen húzódott meg tehénnel, lóval. Inkább velük döglenek, mondták, de hazai földön.
    Ahogy közeledett a karácsony, hajnalonta már harapós hideg ölelte dermedtre a falut, néha még a kutyák ugatása is belefagyott a ködbe. Csak az átkozott acéltüdős ágyuk bírták a bömbölést.
    A kisbíró ugyan még nem dobolta ki a hivatalos kiürítési parancsot, de Bandi már tudta, hisz suttogták az emberek, hogy mindennap megjöhet az ukáz.
    Szenteste hajnalán végre ők is elindultak. A hosszúszekéren volt hely. Anna Bandi mellett ült, az öreg a szekérderékban aludt dunyhával takarva. De csak azért, mert túl volt a két kupica pálinkán, amit Anna belédiktált, hogy nyugton legyen. Annáék disznóvá hízott süldője a hájas kocához dőlt, s észre se vették, hogy mellettük szárnyasok ricsajoztak. Míg meg nem unta a kakas, s csak a szemével parancsolt csöndet a ketrecnyi tyúknak. A macska fázni kezdett, ezért aludni bújt az öreg lábához.
    Csak a kutya szaporázott vidáman a kocsi alatt a kerekek között.
    Már beesteledett, mire Keszthely alá értek. Igaz a templomban a felszentelt zene helyett Sztálin orgona vijjogott, s köpte csillagszóró gyanánt az ég felé a bombákat, ahonnan már megveszve zuhantak vissza ölni a földre. Persze a Balaton fölött a generalisszimusz gyertyája már megvilágította nekik a gyilkolni valót.
    A bakon evvel mit sem törődve csókkal kívántak egymásnak boldog karácsonyt, s reménykedtek, hogy a Kisded békét hoz végre erre az eszement megvadult világra