Szétszáradt a fűzfa-síp.
Csend hasít
vérző fülembe,
nem szól dal,
rigó nem fütyül,
nincs levél a fán.
Somkórón,
az árok oldalán
billegő madár
szárnya ver,
gépfegyver,
súlyos tölgyfatussal
porózus csontra súlyt,
az ég s az út
helyet cserél.
Korgó gyomromban
hideg sötét,
véres sörét
hull a hóra,
s beleolvad.
Behatolnak ártatlan
testembe, —
álmodom estemben
míg földet érek.