ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Vannak nagyok.

Tágra nyílt szemekkel nézzük,
és bár nem értjük a nagyokat,
de csapatokban járnak és fogják egymás kezét.
Tudnak valamit. Valamit, amit mi nem.
Számunkra érthetetlenül nagyok,
kicsiségünkhöz képest
érthetetlenül megnagyobbodtak
ezek a nagyok, és csak nézzük őket
tágra nyílt szemekkel,
a változás küszöbén egyensúlyozva.
Várva, hogy lenézzenek ránk,
várva, hogy majd lesz egy mondatuk,
és hogy az minden kérdésünkre válasz legyen,
és mi is megfogjuk akkor egymás kezét,
és ugrunk, mert bízunk bennük,
a nagyokban.

Mert mi, kicsik, együtt álmodjuk,
hogy egyszer mi is nagyok leszünk,
és hisszük: utánunk ugranak, elkapnak minket,
és magukhoz emelnek, ők, a nagyok,
mert mi innen kicsiként
úgy látjuk, szárnyaik vannak, és hiszünk
a nagyok jóságában, és tudjuk,
hogy akkor majd biztosan magukhoz emelnek,
és akkor majd megfogjuk mi is egymás kezét,
mert hiszünk a csodákban.

A nagyok azokkal veszik körül magukat,
azokkal járnak csapatokban,
azokkal értik egymást,
akikkel együtt álltak a változás küszöbén
magasba nézve,
akikkel együtt hittek a jóban,
együtt hittek a csodákban,
akikkel együtt álmodtak,
akikkel együtt változtak meg,
akikkel együtt ugrottak fejest,
és tanulták meg saját kárukon:
senki nem fog elkapni soha.
A nagyok szárnya
összekulcsolt kezük árnya.

Szorongatják egymás kezét
- nagyon jól esik nekik, a nagyoknak,
és most együtt néznek le a kicsikre,
akik nagynak látják őket.

Ez a közös titok az, amiért együtt járnak,
azokkal együtt, csapatokban,
akikkel már értik egymást,
és ez a cinkos tudat
vezet a kölcsönös megértéshez,
elfogadáshoz és vigaszhoz -
mással is van így.
"Meghallgat, pedig
vele is így van, mégis megért,
tudja, velem is így van,
és itt fent mi így együtt vagyunk."

És cinkosan néznek le ránk, kicsikre,
akik tágra nyílt szemekkel bámulunk,
és mi azt gondoljuk, ez a válasz,
és ők meg azt gondolják titkon:
egyszer régen ők is voltak ilyenek.

Nézzük őket, és nem tudjuk, nem értjük,
mitől olyan jók, mitől olyan titokzatosak,
miről álmodnak,
és főként mitől olyan megnagyobodottakk
ezek a nagyok,
de a nagyok tudják, attól, hogy már
rég nem álmodnak, rég nem jók és
nem hisznek a nagyságban,
a csodákban, egymásról is tudják, hogy már
egyáltalán nincsenek titkaik.
És mi nem tudjuk, hogy irigyelnek minket,
ahogy lenéznek ránk, miközben
fejest ugrunk a változásba.
És cinkosan ránk, és aztán
egymásra néznek,
és megbocsájtanak.

És a kicsik válaszokat látnak
a cinkos-cinikus szemekbe,
megfogják egymás kezét,
és nagyot álmodva ugranak,
és ezek már mi vagyunk,
és ha túléljük, egyszer majd
mi, kicsik is
megnagyobbodunk.