Keserű kávé
Némán zubog a világosság.
Kortyolgatom kávém.
Asztalomig lopakodó fény
csillan meg csészém szélén...
S egy kockacukornyi
boldogság keresi szám.
Még hallgatnám a szendergő csendet,
de a rádióból katasztrófahírek
köszöntik rám a reggelt.
A tévét be se kapcsolom,
jobb nem tengerbe fúltak
látványával indítani a napot.
Imádságaim a semmibe vesznek.
Álmaim összetörve a sarokban hevernek. –
Áldott napsütés, dúsan szőtt égi pólya
bukdácsol a rózsaszín felhők között,
elhinti puha kelengyéit, óvón betakar.
Ma született csecsemők
a jövendő küszöbén álmodoznak.
Vajon ha felnőnek -
hazájukért vagy a pénzért
indulnak-e háborúba?
Azt mondják, mindent meg lehet szokni.
Hol zsarnokság és hazugság győz,
biztos a halál, jeltelen a sír.
Távol a kikötőd, mi tartson itt?
Nézz majd feljebb az égen,
mielőtt a bombát ledobod!
Szégyenlősen bukik alá a sötét gondolat,
visszanémul, struccfejét homokba fúrja.
Egyre jobban összezavarodom,
ahogy hátára vesz a zaklatott idő.
A kávéillat a pirkadattal tovalibben,
oda a derűm. Nem ily világot képzeltem.
Miért építsünk közösen földi poklot?
Inkább kikapcsolom a rádiót,
és írok hozzád, Uram egy új hiszekegyet...
*
saját fotó
- D. Bencze Erzsébet alkotásai
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges