ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

         - Látom ízlett a pörkölt -, mosolygott az öreg papra Ica, a kacérfenekű nővér, mikor elvette előle az üres tányért.
        - Ma igazán megérdemli a nagyfröccsöt atya, - mondta Ica, de hirtelen elsietett, mert valami ribillió hallatszott a tálaló felöl. Kiderült, hogy az ideggyenge Takó úr veszekedett az ablak melletti helyért, amit állítólag Forrai ezredes őrá testált. Most meg éppen az orra előtt ült oda az a pimasz Keller.
         - Valami íróféle, vagy mi – mesélte neki Jolika, a takarítónő, aki ajándékért néha bejárt Keller úrhoz masszírozni ahol az öreg kérte.
      Takó úr, megpróbálta elhúzni székestől a reszketőfejű költőt, de az makacsul belekapaszkodott az asztalperembe, hogy az terítékestől vele jött. Takó úr annyira feldühödött ezen, hogy fejébe szaladt a vér, és lekent egy pofont a sikoltozó költőnek. Még jókor érkezett oda Ica. Kivezette és leültette egy padra a levegő után hörgő Takót, s elrohant a doktorért. Időközben a költő megtalálta a földön a szemüvegét, amiben már csak egy üveg volt. Még sírástól hüppögve az orrára tette, de aztán diadalmasan körbenézett, mint a hibbant Mussolini a szónoki tribünön.
         Lassan lecsitult az ebédlő, s visszatért a mézes nevű „Angyalkert” idősek otthonába a megszokott béke. Csak az eszcájgok csörögték még asztaltól, asztalig a skandalumot.

         - Ideülhetek, Pelbárt atya? - kérdezte a múmia arcú Karola asszony az agg plébánost, aki a borával bíbelődött, de bólintására sem várva leült. Illetve helyet foglalt, mint Gertrúd királyné a második felvonásban. Rögtön használatba vette a púderdobozát, hogy a pap ijedten takarta le a kezével a poharát. Az öreg színésznő fejére mintha négy számmal nagyobb bőrt húzott volna a vicces kedvű kor. Vénségére Karola a viharos évtizedei után kikopott a színpadról, de mostanság a nemzet régberekedt csalogánya, egyre jobban belelovalta magát egy álomvilágba. Éjszakánként, sohasem játszott elérhetetlen szerepeket próbált. Biztos volt, hogy ha leheletnyit felülcsiszolja Júliát, meg talán Nórát venné markánsabbra, máris újra a színpadon lehetne. Szinte látta már az újra a róla szóló cikkeket, amit a bohém újdondászok, rajongva, remegő tollal írják:
         - A megújító tűzből, főnixként tért vissza a mi csodálatos Koltai Karolánk.
A festékálarc alól szinte egyszuszra mesélte jövőbeli elképzeléseit a fáradt papnak, aki a
szózuhatagban csak szomorúan bámulta poharát. Sajnálta az öreg színésznőt.
         - Ó, bárcsak elvenné az Úr a maradék eszét is az asszonynak!
         - Mikor lesz képes egy ember a valósággal szembenézni? Miért nem tudják végre elfogadni a megváltoztathatatlant?
Ahhoz, hogy Karola vágya valóra váljon, csak két dolog hiányzott: a fiatalság és a tehetség. Az előbbi örökre eltűnt, mint a bálban a régmegivott pezsgő. A tehetséget meg mikor osztották, hiába állt kétszer is sorba szegény, döbbentő zsugorisággal mérte neki a sors.
         Pelbárt belekortyolt az új fröccsébe, amit Ica hozott repetának. Szivarra gyújtott és érdeklődéssel bámult egy legyet az abroszon. Az éppen két mellső lábbal vadul vakarta a fejét; szinte félő volt, hogy leszakítja. – Mint hajdan az a baka a gombokat Karola blúzáról emlékezett vissza szégyenkezve a pap. Még ott, szeminarista korában látta meg az akkor koraérett kamaszlányt.
         Pelbárt diák nagyon szeretett volna vele szobára menni, ha a leányka végez a katonával.
De keserűen csalódott. Ugyanis, Karola csak besegített az édesanyjának a kasszánál, mert a papa halála után ők vitték az intézményt.
Pelbárt, még ma is bánta, hogy aztán szükségből beérte a villámkezű Verával. Azért azt a két percet igazán olcsóbban is felszámolhatta volna...
         Másnap aztán mehetett a mosolygó, mindentudó Kelemen atyához gyónni. Olcsón megúszta a penitenciát, mert nem súlyosbította a bűnét avval, hogy fizetés nélkül lelépett volna a nyilvánosház konyháján keresztül, mint néhány szobatársa.

Később, felszentelése után pár évre kikerült Vatikánba. Mikor újra hazatért, már csak a bulvárlapok pletykarovataiban találkozott Karola nevével. Legtöbbször nem a színészi alakításait domborították ki, hanem botrányairól írtak, ami nagyon fontos tényező egy tehetségtelen, de adakozó színésznőnek ezen a pályán, ha érvényesülni akar.
         - Mért hallgat atyám? – kérdezte Karola várakozóan. Pelbárt felrezzent gondolataiból Ránézett Karolára. Látta a ráncos csirkenyakát, nyakcsontjait, ahogy a csigolya felső részén körbeszáradt rajta a bőr, de alul lebernyegként lógott a vállára. Szívét szánalom és együttérzés töltötte el.
         – Most mi a fenét mondjon ennek az asszonynak?
         - Bocsásson meg drága művésznő, csak kicsit elgondolkodtam. Teljesen feleslegesen. Az elmúlásról…
Mintha csak a felfelé a semmibe szálló szivarfüstnek mondaná tanácsként, hogy örüljünk, míg élegzünk, szeretünk, és hinni tudunk. S bizakodjunk halálunkig. Akkor aztán kapaszkodjunk jó erősen a hozzánk lógatott kötélbe, hátha tényleg a másik végét tartja valaki? Higgyük, hogy a Mindenható. És reméljük, hogy az elmúlás pillanatában, magához is fogja húzni. – Ha úgy akarja…
         Ő is húzott egyet a korsó fröccsből, de előtte kihalászta a legyet és visszarakta ugyanoda a helyre, ahol az eddig a fejét tépegette. Had aludja ki a részegségét, gondolta atyáskodva, majd Karolára nézett.
         A vén színésznő csendesen sírdogált. Arcán, a vastagon rákent festékre, szivárványszínű barázdát vágtak a lefelé gördülő könnyek, s magukkal vonszolták a festék és a púderpor hordalékát. Úgy nézett ki Karola, mint egy fatörzsnek támasztott bohóchulla, amit már régóta permetez egy kitartó, szelíd, őszi eső.
Pelbárt atya gyengéd szeretettel megsimogatta Karola arcát, vállára terítette kendőjét és
kikísérte a teremből.
         Egy kikent bajszú kackiás légy régóta csak erre várt. Már azóta körözött az asztal fölött, mikor meglátta a hatlábú. nedves szépséget.
         Leszállt mellé, és odabújt a légyleányka borszagú testéhez. Halkan egy szerelmes dalt zümmögött, csak úgy. Azért remélte, hogy hátha felébred az elázott kedves. Van idő, kivárja. Hiszen az élet örök – s mosolygott magában. Ügyet sem vetett az ablaküvegre, ahol már lefelé csúszkáltak az első idei hópelyhek.