ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Az alábbi mesét egy pályázatra írtam,

melynek címe: "Ez egy mi?". Egy csomó különös nevű állat és növény közül lehetett választani, és a kiválasztott élőlényhez kitalálni egy mesét, vajon hogyan születhetett a neve. A szemercsés vakászka volt az első, amit kiválasztottam, de sajnos erről kiderült, hogy igen rusnya bogár szegény. Végül a kalaposszattyú mellett döntöttem - ez egy lapulevél-fajta. Íme az eredmény...

A kalaposszattyú meséje

Hol volt, hol nem volt egy templomtornyos, dombnak szaladó kis falu. De nem véletlenül építették ezt a falut a dombra: lenn, a völgyben iszapos tó, annak partjánál pedig szittyós, pöfögő láp terült el, amely bizony kegyetlenül elnyelte az arra járót, ha nem tudta, merre lépjen.

Ennek a falunak a legszélső házában egy szeles, esős őszi éjszakán kisfiú született. A szegény özvegyasszony, aki a világra hozta, gondosan bebugyolálta, megszoptatta a kicsit, s csak ezután nézte meg újszülött gyermekét a mécses halványan pislákoló fényénél. Hát bizony szegény azt hitte, rosszul lát, és a falon imbolygó, táncoló árnyékok űznek gonosz tréfát vele. Oly rút volt az a gyermek, olyan rettentően csúnya, hogy a saját anyja is megborzadt tőle. Hanem rútság ide, ijesztő külső oda, mégiscsak a fia: megsimogatta a bibircsókos, rücskös arcot, a gyermek pedig rányitotta szemét - és a hatalmas, kék szemekből annyi jóság és szelídség sugárzott, hogy az asszonynak könny szökött a szemébe tőle.

Teltek-múltak az évek. Az asszony rejtegette a fiút csúnyasága miatt. Amikor már akkora lett, hogy értelmesen lehetett vele beszélni, megtanította, hogy kerülje az embereket, s ha lehet, takarja el előlük az arcát. A fiúcska nem értette, miért nem játszhat a többiekkel, de elég volt egy-két alkalom, amikor megkergették, kicsúfolták, összeverték – nem próbálkozott többet. Helyette a lápban keresett menedéket, ott tekergett naphosszat egymaga, ott játszadozott, békák és siklók lettek a pajtásai. A falubéli fiúk időnként iskola után elmerészkedtek az ingovány széléig, s addig füttyögettek, addig hujjogattak, amíg elő nem csalogatták. Akkor aztán gúnyolni kezdték:

- Te lápi szörny! Te szittyói fattyú!

Addig csúfolták, míg rajta ragadt: Szattyú. Nem bánta, nem látszott rajta, hogy fájna neki a gúnyolódás. Könnyet csak akkor láthattak a szemében, mikor az édesanyja megbetegedett. A halálos ágyán magához hívta a fiát, és azt mondta neki:

- Kicsi fiam, te már tudod, az emberek buták. Nem azt látják, ami a szívedben-lelkedben van, hanem csak az arcodról ítélnek. Ne haragudj rájuk ezért! Szegény vagyok, nem hagyhatok rád sok mindent, de nesze: ezt a kalapot évek során magam varrogattam neked. Már nem tudom befejezni, de hordd egészséggel! Húzd mindig jól az arcodba, ha emberek közé mész – ne kelljen a rútságoddal szembesülniük. Őrizd meg szívedben a jóságot, és élj boldogul!

Egyedül maradt a fiú, lélekegyedül. A széles karimájú kalapot soha le nem vette volna a fejéről. A falubéliek lassan megszokták – a fiúk, akik hajdan annyit csúfolták, felnőttek, nem törődtek vele többé. Csak egy volt közülük, aki ha meglátta, nem csak kigúnyolta, de meg is kergette, meg is rugdosta: a falu legmódosabb gazdájának fia, igen nyalka legény, aki naphosszat a bajuszát pödörgette meg a csizmáját fényesítgette. De Szattyú, ha tehette, őt is elkerülte.

Legszívesebben a láp túloldalán tanyázott. Egy nap énekszót hallott, de olyan szépet, hogy belesajdult a szíve. Felegyenesedett, kereste a gyönyörű hang forrását. Szőke leány terelgette a juhokat a legelőn, a lépte könnyű volt, a járása táncoló. Nézte a legény, és megtelt a szíve szerelemmel.

Attól a naptól kezdve egyre csak a leányt kereste. Naphosszat ácsorgott a láp szélén egy fa mögé bújva, és várta, hátha megpillantja. Az meg sokszor legeltette arra az állatokat, mert jó, kövér fű nőtt a láp mellett. Leült a rétre, dúdolgatott, szegény Szattyú meg csak nézte sóvárogva, közben persze vigyázott, hogy a leány észre ne vegye valahogyan – nem akarta rút külsejével megrémíteni. Ezek voltak életének legboldogabb percei.

De a leány nem maradt sokáig egyedül. Miért is maradt volna, mikor hozzá hasonlóan gyönyörű teremtés ritkán akad? Nem is csoda, hogy a falu legmódosabb gazdájának fia vetett rá szemet. Bizony, éppen ő, aki annyit bántotta, gyötörte Szattyút. Bántotta volna most is, ha csak egyszer észrevette volna, hogy ott leselkedik, de nem vette észre. Másra figyelt: ott sertepertélt, irgett-forgott örökösen a szép leány körül. Annak nemigen volt ínyére a dolog, de a legény addig hízelgett, sugdosott neki, míg végül odaígérte a kezét. Onnantól fogva aztán együtt jöttek minden délután.

Ott súgtak-búgtak egy nyárvégi napon is, Szattyú pedig vágyódón figyelte őket. Felhők gyülekeztek az égen, egyre feketébben tornyosultak. Vihar készülődött. Záporozni kezdett az eső, hamarosan jégdarabok is vegyültek a vízcseppek közé. A legelőn a birkák riadtan szaladgáltak, menedéket kerestek. A fiatalok is felpattantak, s szaladtak a juhok után, futottak, amerre láttak. Igen ám, de rossz felé futottak! Arrafelé nem volt kérge a lápnak, a nádtorzsák között szilárd talaj helyett mélybe vonzó iszap várta a szerencsétlen arra tévedőt. A birkák ösztönösen ki is tértek, hanem a leány meg a legény semmivel sem törődve futottak tovább, épp a halálos veszedelembe.

Több se kellett Szattyúnak, előlépett a rejtekéből, és nagyot kiáltott:

- Vigyázzatok, hé! Ne arra, erre! Ott veszélyes!

Azok ketten megtorpantak. A lány ránézett, és szája elé kapta a kezét ijedtében: még sosem látta Szattyút, s hiába húzta az a szemébe a kalapját, mégis megrémült tőle. A vőlegénye viszont fenyegetően emelte fel az öklét:

- Te randaság, láp fattya, te! Szóval itt leselkedsz, koslatsz a mátkám után? Meg ne lássalak erre még egyszer, mert kitaposom belőled a szuszt, ha addig élek is!

Azzal kézen fogta a leányt, és futottak tovább. Nem hallgattak Szattyúra, eltűntek egy bokor mögött, és Szattyú hamarosan meghallotta kétségbeesett segélykiáltásaikat. Nem tétovázott. Régóta élt már a lápban, tudta, mi a teendő. Letépett két nagy levelet, a talpára kötözte őket, és az ingovány felé indult. A széles leveleken nem süppedt be annyira a talajba. Hamarosan meg is pillantotta a leányt és vőlegényét: térdig álltak a mocsárban, könyörögve nyújtották feléje a kezüket.

Szattyú megragadta a leányt, és kihúzta. Karjába vette, és kifelé indult vele. A leány felnézett rá: most látta az arcát először közelről. Megborzongott, de ekkor Szattyú ráemelte a tekintetét – és a leány belenézett a legszebb, legtisztább kék szemekbe, amelyeket valaha látott.

- Miért hordasz kalapot? – kérdezte elragadtatva. – Gyönyörű a szemed! Miért takarod el? Bátor vagy, tiszta szívű. – és a lány szerelmesen simította meg a barázdált, göcsörtös arcot.

Szattyú alig akart hinni a fülének. De nem volt idő a töprengésre. A törékeny lányt óvatosan letette a fűre, és visszafordult, hogy a fiút is kimentse.

Az óvatlan ifjú már derékig süllyedt a lápba, alig tudta kihúzni. De kihúzta mégis, ügyet sem vetett arra, hogy lábáról már majdnem leáztak a levelek. Hátára vette a fiút, elbotorkált vele az ingovány széléig, és utolsó erejét megfeszítve a biztonságos szárazföldre lökte. Ő maga azonban már nem tudott utána menni. Ereje elfogyott, és a mocsár, amelyik oly sok évig otthont adott neki, vonzotta, húzta lefelé. Hamarosan fel is adta a küzdelmet – úgy érezte, a legtöbbet, amit kaphatott, épp az előbb adta meg neki az élet. Talán ez az a pillanat, amikor édesanyja után indulhat. Nem harcolt tovább, némán, tekintetét a parton álló kedvesére függesztve süllyedt el.

Néhány perc múlva már csak széles karimájú kalapja ringott a felszínen, aztán az is elmerült, követte gazdáját a mélybe. Helyén hatalmas, sötétzöld levél nőtt – olyan, amelyet lapulevél néven ismerünk, és amellyel száraz lábbal, biztonságban kelhetünk át a lápon. Ez volt szegény Szattyú utolsó ajándéka az embereknek – el is nevezték róla kalaposszattyúnak.