ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

A férfi a hullámzó tengert figyelte és a cigaretta vöröslő parazsát. Hajnalodott. Amikor meghallotta a morzekészülék kattogását, ideges mozdulattal hajította a csikket a vízbe, és rohanva rontott be a rádiós szobába. Maga ült a készülék mellé, és feszülten figyelte a jeleket:

"...ma, hajnali fél kettőkor... 3, 45 kg ... baba és anyukája jól vannak..." - a feszültséget felváltó öröm ömlött el az arcán, s bár mindig fegyelmezett ember volt, még a belépő többi tengerész előtt sem tudta leplezni boldogságát.

Aztán teltek a hetek, hónapok. Levelet kapott, benne fotók a kislányáról: már három hónapos, már négy, már hat, nagyon ügyes, már tud egyedül ülni, és igen korán felállt... Tíz hónap múltán végre hazamehetett, s a karjába is emelhette. Hogy aztán újabb hónapokig ismét csak felesége lelkes, szerelmes soraiból, cakkos szegélyű fényképekről ismerhesse a lánykát, aki – a kor szigorú névadási szabályai miatt – hivatalosan nem kaphatta a rövidebb keresztnevet, amit ő szánt neki, csak annak hosszabb változatát...

Egy idő után megelégelte ezt, otthagyta a hajót, s másik kedvesét, a tengert. Maradt belőle neki a mély tengerzöld szín és a kékek szeretete, s ki tudja, talán ezt csepegtette át leányába is. Maradt neki a hazai tavak sekélye, a horgászat csendes magánya – de hol volt az az óceán végtelenjétől, attól az érzéstől, ami ott fogta el víz és feszülő égbolt között! Csak a lelke vágyott folyton a tengerhez, de ezt jó mélyen elrejtette magában, senkinek soha nem beszélt róla.

Egyszer csak – azóta a kisleányból felnőtt nő lett – telefon érkezett a régi kapitánytól. Újra vízen... Lenne-e kedve, ereje még...? S szinte gondolkodás nélkül mondott igent, hogy kicsit újra érezhesse, amit évtizedekig hiányolt. Kivirult, megfiatalodott tőle, még akkor is, ha a munka már nem ment olyan könnyedén, mint ifjúként.

Évekkel később betegség szögezte ágyhoz. Az orvosok csak jósolgattak, radikálisabbnál radikálisabb szereket írtak, de javulással egyre kevesebb minden kecsegtetett. Legyengült szervezete talán már nem bírt volna ki egy komolyabb kezelést.

A nővé lett kislány, aki már gyermekkorában is kiskacsa módjára imádta a vizet, és aki legszívesebben kékekbe meg türkizekbe öltöztette volna maga körül a világot, már évek óta nem volt nyaralni. Most ott állt a lehetőség előtt: igaz már őszbe hajlott az idő, de végre néhány napot az Adrián tölthet, jó hónapja készült erre. Két nappal az indulás előtt telefont kapott: Apa nagyon rosszul van; s fontolgatta, hogy inkább hazautazik, lemondja a pótnyaralást. Ám a vészterhes éjszaka elmúlt, s ő némiképp megnyugodva indult neki mégis. Egy strandolásból hazatérve várta a szörnyű üzenet: e földön többé már nem láthatja Édesapját.

Egész délután, egész este a parton bóklászott. Aztán estére az önvád elrendeltséggé szelídült benne, s a parti kavicsokat már nemcsak rugdosta, terelgette, hanem kézbe vette, forgatta, válogatni kezdte... A legszebbeket gyűjtötte össze, a legvakítóbb fehérségűeket, a legletisztultabb formájúakat. És egy üveg tengervizet is hazavitt magával. Neki vitte, apjának, akinek ki nem mondottan is élete volt a tenger, s mégsem lehetett halálakor annak közelében. Hát ott volt helyette ő, s elvitte haza a tengert, abban a kis palackban, amelyből egy keveset, egy üvegcsét vele együtt a mélybe engedtek, s azokban a kövekben, amelyekből a sírra keresztet rakott ki, hogy immár örökre az édesapjáé lehessen.