Puhán tette közénk lábát az alkony
– nesztelen surrant álmodó szívünkbe –
s biccentett egy magányos csendkisasszony,
ki a parton ült, zaj szép száműzöttje.
Ajkunkhoz tapadt a múló nyár íze,
mint illatozó, szeptemberi balzsam,
s végtelen titkú csillagok tűz szíve
küldte kihunyó üdvözletét halkan.
Széles mosollyal kopogtatott a Hold,
s nyakunkba dobta ezüstös sugarát
– ma este kövér nemesként tékozolt –
s koccintott velünk, mint régi, hű barát.
Majd elmerültünk egymásban, szótlanul,
– így csak a mi vágyó lelkeink tudnak –
s amíg a csendben kéz a kézbe simul,
nem számít, mily merényt tervez a holnap.
Mily őrülten rohannak el a percek,
mikor közös vágyunk az égig emel,
s bár hihetnénk a sötét biztos rejtek,
a Duna már hajnali párát lehel.
De éj s világos még összebújt bennünk,
– fekete a naranccsal csókot váltott –
s könnycseppeket ejtett a menny felettünk,
a legtisztábbat, amit csak talált ott.