Mint olvadó napfénycsepp hűs kövön,
párolog, atomjaira bomlik széjjel
túlhajszolt napokon, magányos éjjel
létezésünkben a szép és öröm.
Semmire ébredő hitünk kutat
isteneszmét, a végtelen felé
ívelő hidat, lét, s nemlét között
porszem-távlatba rejtett kiutat.
Kezünk a sebben. Kérdés, kétkedés.
Acélpenge vág, egek hasadnak.
Sárröghöz láncolt fogolynak, rabnak
akik vagyunk, mit ér a létezés?
Lázongás? Közöny?A szívünk halott,
kiégett jelfa, kidőlt kereszttel;
s ki benne élne az istenember
megvan-e még, vagy Ő is elhagyott?