ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

I.
Az éj pokrócán pontnyi foszfor-látomások
A régi puha párnára hajtod fejed újra -
a felhő fodrait glóriád derengése
színezi otthon-sárgára a látóhatáron.
Felnézek, és a szél égeti arcomat:
az ágak árnyékokat hajtanak.

II.
Emlékszem még.
"Arcodról peregnek a cseppek,
most sírhatnak még, kik már sírni elfeledtek,
most a domb tetején ülök, és az űrbe bámulok
- sápadt arcod éjjel
tejszerű hullámzó füvön -
a pázsiton megcsillanó, ébredező harmatcseppek
-a meséjüket komor monotonitásba szövő csillagok -
arcod a tejködben ikonként ragyog.
A takarón
táncoló, egymást kergető,
elővillanó, s megint kisimuló gyűrődések -
Mindjárt betakarlak.
Mindjárt betakarlak,
csak hajad simítom még homlokodra,
s megcsókolom titkos anyajegyed -
a fák ágain bolygók ringanak."
Ma este hova érünk el ketten,
merre visz fényekkel szegélyezett
régi titkos utunk -
ma este hova jutunk el együtt?
Hisz nem érem át a végtelent,
s kezem nem érhet az út fénylő mintázatához
s ha érted nyúlok, arcod világa
citerázik csak lúdbőrző hátamon -
olyan magas az ég -
ma este hova érünk el, Corinna?

III.
Ugyanilyen volt, mikor sírni kezdtél:
a föld, a könny, a kék - mind ugyanilyen.
Semmi nem változott.
Ugyanilyen volt mindig is
a könny, a csend, a kép, a képe is,
bőröd, a régi ágy, a mindig és a soha -
ha hajnal lesz, talán újra idefekszel mellém,
s az érthetetlen egyszer megkeresztel.
Talán hinni fogok neked, mikor lábamhoz újra leszáll
a ködszínű, hullámzó nyáresti rét,
s benne arcod, s hajad udvara,
a csöppnyi láng ajkadon,
mikor az ébredező harmatcseppek
a homlokunkig érő fekete hullámokba
fényükből szőnek mintát,
fektetnek lábunk elé utat,
amiben talán csak eltévedni lehet -
szemedbe nézek - elborít, s lágyan magába fogad
ez az örökké tartó képzelt éjszaka -
mindjárt betakarsz.
Ha hajnal lesz, talán újra idefekszel mellém.

IV.
A fák ágain bolygók ringanak,
s néha szörnyű sóhajjal
a fekete pokróc súlya alatt
megnyikordul egy-egy:
Hazudsz. És csak hallgatom.
A szél hangján zúg minden szavad.
Föléd hajolnék, hogy betakarjalak,
de te fázósan fejedre húzod a párnát -
a hold elé úsznak a felhők:
Sírni kezdesz -
az út gödreiben
az eső vési körökbe halálunk.
( "Föléd hajolnék, hogy betakarjalak,
de csak saját arcom nézne vissza
vándort álmodó szemedből" )
Távol jársz.
Pupilládban
(pupillámban)
pontnyi foszfor-látomások.

V.
Elindulok. Nem tudom, még hová juthatunk.
Arcod sápadt.
Karom kinyújtom
(eressz
eressz
eressz)
Nem látod,
ahogy fázós tested magához karolja,
s az eget pokrócként ráborítja
szörnyű mélységem örökké, Corinna.

VI.
Az éj pokrócán széthullt áldozat,
s a föld, a könny, az álom - mind ugyanolyan.
Fekete dombok hasítják ketté az éjt:
arcod s arcom hátterében
a két part között
szörnyú súlyként függ a semmi.
Kinyújtod kezed, és az arcod
újra fehér -
fehér, fehér, fehér.
Csak csend, és érthetetlen befejezetlenség.
Meg Isten.
A hattyú-horizont még békésen ringatózik
egy pupilládra feszülő meg nem született könnycseppben.
Még mindig a végtelen, szárnyait vitorlaként az égre táró
árnyát a feketére feszítő
horizont, az űr, és a soha,
és vándorló, soha újra meg nem található,
valahol elveszített kávéházak,
és a reggelek,
a zacc illata,
és ahogy kávéd fölé hajolsz,
és fehér inges, vérbő, borozó nyarak,
amint a parkban andalognak.
Kinyújtott kézzel állsz,
arcod
fehér,
fehér,
és nem is tudod, hogy elfelejtettél,
és "most", és "szeretlek", és "csendek",
és soha úgy már, mint akkor,
megismételhetetlen,
mert "most" és nincs írmag,
és külön utak,
és dombok a távolban egymásra hányva:
harmóniába görnyedő véletlenek,
és fehér, fehér,
( az aprócska láng
árnyán megpihenve elmereng)
és éjszakák, Isten, és kék, mint annyi más -
mindig ez lesz.
Kinyújtott kézzel állok.
Örök éjszaka.
Tejszerű, hullámzó éjszaka.

VII.
Neon-falakként vibrál, bezár a tér.
Lélegzetem elfojtja a végtelen -
mindjárt hajamhoz ér.
Ne láss most,
(a párna arcodon)
ne tudd, hogy mind ugyanolyan:
a kék, a könny, a csend, profilod, a régi párna,
hajad gyolcsa, bőröd elfelejtett tapintása,
az este, s benne, vagy az út gödrében táguló körökben,
vagy szemedben, és szememben szemedben
az égről tükröződve

(táguló pupilla)
az időben megdermedve függ, s mindjárt hajamhoz ér
glóriád az égen

VIII.
S már csak csend, és bágyadt pirkadat,
csak glóriád remeg még egy ágon.
Kéken álmodó istenek hevernek
a mozdulatlanságban.
(Szemedbe nézek, s utoljára nézel belém
saját mélységeid osonnak szemedbe -
minden csended
némán hullik porba, ahogy
sírni kezdesz)
A földre nézek, s már csak egy
örök körökké táguló
elmúló pillanat -
S már csak csend, és bágyadt pirkadat,
a földre nézek, s látom, ahogy a végtelenben,
távol, de csak karnyújtásnyira,
az út gödreiben,
szemedben

(szememben) újra feljön a nap.

IX.
Régi "Isten óvjon" száll a csendben,
s hajamba akad a hazatért vándor sóhajával.
Hívásod visszhangját öklömbe szorítom.
Az ég pokróca -
Takarj be.
A föld, a könny, a kék
a csend és az elmúló éjszaka
mind ugyanolyan.
Ne félj -
betakarlak.
Lement a hold.
Kiszáradt az út gödre is.
Hajnal van.
Indulok.
Lent az álom, arcod és a föld,
és a lángcseppek a füvön.

Kinyújtom kezem,
s arcodhoz érek.
Szemedbe nézek. Útnyi láng.
Hajad homlokodra simítom -
fénycseppek a füvön
csend
Az időn elmerengve
sok aprócska láng
örökké tartó álmot ring a fűben,
s fent a fáradt csend helyén a fény,
szemedbe bújt ikon, korongnyi minta:
pokrócba burkol s vörös pírban ég -
a két Corinna.

__________
2006