ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

       Miután Mayer káplár egy gránáttal véget vetett a géppuskaugatásnak, mint karmestert vesztett zenészek, elhallgattak a fegyverek. Csak egy ideges puska lőtt még egyet, de szégyenében rögtön elült. A muszkák lövészárkot, fegyvert hagyva menekültek. Wágner százada szuronyt szegezve rohant előre - köztük a gyereknyi Bíró Márton szedte lábát -, majd beugráltak az otthagyott árokba. Márton a hátát a fedezék falának vetve lihegett, lábait a borjún nyugtatta.
       - Ha az egész csak rémálom – gondolta -, akkor mit keres itt tizenhét nyarán Bukovinában, ahol igazi a halál? S mikor jön végre a megváltó ébredés?
       De nem jött. Erre lecsukta a szemét, hogy ne zavarja a jelen az otthon feltoluló képeit.
       Elképzelte, mama mindjárt rázza, hogy Marci, ideje vízre menni a halakért, mert menne a piacra. Talán mondja is, hogy kell az a pár korona, mert már fillérből is alig kucorog egy-kettő a kredencfiókban.
Persze tudta, tizennégy nyarán anyja kapott egy köteg bankó árvasegélyt a gróf úrtól, de hol van már az a pénz?
       Akkor ünnepelték a mamát, mert Bíró Mihály, urasági vadőr volt a falu első hősi halottja. Nagy esemény volt a községházán, mikor a jegyző úr átadta neki férje vitézségi érmét. Aztán felemelő volt, mikor olvasott pár sort Wagner századparancsnok leveléből.
       – „…aztán támadás indult Szabács ellen, és a hadihidat félig lerombolták. Dacára a heves tűznek, átvittem a századomat. A túlparton Bíró honvéd, önként, egymaga vágott neki az aknamezőnek sávot keresni, hogy biztosítsa az előrenyomulást a bajtársainak. Eközben érte a példamutató, dicső halál, amivel beírta nevét az ezred aranykönyvébe”.
       Márton, ahogy a lövészárokban a múltat idézte, már nem hatódott meg.
       Igaz, azokban a napokban neki is jutott az apai dicsfényből. Ajnározták az asszonyok, a kislegények meg irigyelték, hogy már csak pár év és berukkolhat, s megbosszulhatja apja halálát a kutya szerbeken. Addig is Bódog bácsi, az erdőkerülő, maga mellé veszi segédnek. Az öreg tudta, hogy ő már gyerekként járta apjával a berek világát. Grünspann Sárika, a patikus lánya, végre megengedte, hogy markolássza növekvő almáit a réklije alatt. Aztán másnap is engedte. A harmadik napi markolászás után, már ő is viszonozta a cirógatást.
       Hirtelen összeszorult a szíve; eszébe jutott az, az este, mikor először ölelte Sárikát férfi módra.
       Aztán hetek, hónapok múltak, s csak az változott. hogy a faluban szaporodtak a gyászjelentések, s alig volt ház, ahol ne sírattak volna valakit a családból. Már némán gyászoltak; az értelmetlen mészárlás nem tűr pátoszt. Anyját is elvitte a tüdőbaj. Tizenhat karácsonyán, még ha rokkantan is, hazatért a keresztapja. Mihály bácsi, még apjával rukkolt be a kaposvári gyalogezredbe, és együtt harcoltak a Száva alatt. Már erősen reszketett a feje, de a keze annyira, hogy ő pödört neki cigerettlit. A pálinka az asztalon állt. Mihály bácsi nem kérette magát. Mikor harmadjára emelt a kupicát a pici Megváltóra, könnybe lábad a szeme.
       - Apádat Wágner ölte meg –, suttogta. - Mikor egy faluban rálőttek a járőrre, rögvest elfogatott négy parasztot meg egy gyanús zsidót, s azokat kellett agyonlőni. Márton nem akart beállni a kivégzőosztagba, mire a százados pisztolyt fogott rá, de hál’ Istennek, éppen Schmidt fénrik jelentette, hogy a bajtársak már végrehajtották a parancsot. A százados bosszúból küldte apádat az aknamező felderítésére, s hogy megmutassa, hogy ő kemény ember, s vaskézzel tart fegyelmet.
       Márton megdöbbent. Hitte is nem is, hisz a keresztapja dicsérte Wagnert, hogy igaz, kegyetlen állat, de bátor katona. Tán Mihály bácsinak a pálinka forgatta a nyelvét? Nem volt ideje ezen töprengenie, mert Novák káplár rúgta le a lábát a borjúról.
       - Nem hallottad gyerek? Parancs jött. Abmarsch!
       És Bíró honvéd otthont feledve, nap-nap után menetelt a megfutott muszkák után. Mikor először látta, hogy, zsidót, pópát, parasztot akasztatott a százados – biztos volt köztük diverzáns is -, hátrament, s öklendezés közben, könnyei szülte szivárványon át látta a bakancsát. Már biztos volt benne, hogy valóban Wagner küldte apját a halálba. S éppen a századost vezényelte ide a közömbös vaksors.
       Július végén elhagyták Ternopolt, majd Csernovicba értek. Evvel elfoglalták egész Bukovinát. Már nem akartak harcolni, de parancs, az parancs. Napokig vonultak előre, ellenállás nélkül. Egy üres faluban éppen csajkával álltak sorba a menázsiért, mikor a domb felől váratlanul felugatott egy géppuska. A százados riadót rendelt, s pár percre rá már fedezéket keresve szökdeltek sziklától, szikláig a fennsík felé
       Wagner százados legelöl hasalt már vagy húsz méterrel Márton előtt. Pisztolyával leadott egy két lövést a felettük kattogó géppuskafészek felé, majd könyökre támaszkodva gukkerozta az eredményt. Már tudta, esztelenség volt rohamot parancsolni a magaslat ellen, tüzérségi támogatás nélkül. Mindegy, most már felérnek, még ha a fél százada is rámegy. Közben fentről a saját hangjuktól megvadult fegyverek össztüze visszasöpörte azt a pár szerencsés katonát, akik még le tudtak hemperegni a domb alatti sziklák mögé.
       Márton számára megszűnt a világ, s csak arra ügyelt, hogy ne hibázzon. Nem remegett a keze mikor célzott; meghúzta a ravaszt. Pontosan lőtt. Wagner fejét hirtelen mintha visszalökték volna a földre, s attól kezdve már a távcső is mozdulatlanul meredt a közeli fűszálra.
       A legénynek épphogy tudatába villant, hogy gyilkolt, számára is véget ért a háború. Egy pillanatra rá egy bocskoros muzsik lőtte át a tüdejét.

       Mivel még másnap sem halt meg Bíró a kötözőhelyen, Dr. Mráz átvitette a Ternopoli kórházba. Ott pár hétre rá, hála vasszervezetének, felépült, s bottal ugyan, de kimehetett az udvarra. De a bűntudat, hogy akarattal ölt, ott is kínozta, ahogy fel alá bicegett a fák között. Prohászka főorvos sajnálta a mundérba bujtatott gyerekembert. Ezért hivatalosan a testileg és lelkileg roncsolt legényt végleg hazaküldte. Tán az otthon meggyógyítja…

       Bíró mikor zakatoló szívvel becsukta maga mögött a kisajtót, elöntötte a melegség. Itthon, tán békét talál.
       Először is gyónni ment Benkő atyához. De hiába nyert abszoluciót, éjszakánként gyakran kínozta esztelen tette emléke. Egyik nap meglátogatta halálos beteg keresztapját. Miután elköszönt a pityergő öregembertől, hazafelé menet a kocsma előtt Bódog bácsival parolázott. – Csak gyógyujj meg, aztán gyühetsz megint határt járni.
       Sárikához advent negyedik vasárnapján tért be. Csak Grünspann úr volt
odahaza. Barátsággal fogadta a legényt.
       - Lányom éppen kóserborért ment a vőlegényével, hogy legyen estére a
hanuka ünnepre –, sajnálkozott a patikus. Mikor észrevette a legény elszürkült
arcát, pálinkával kínálta, s vállára tette kezét.
       – Nem azét adom máshoz Sárit, mert te másképp imádkozol a
Mindenhatóhoz. Az engem nem érdekel, s biztos az Úrnak is mindegy, ha tisztaszívvel szólnak hozzá. Hanem azért, mert a berekből nem tudsz eltartani egy családot.
       - Ebben igaza van – gondolta Márton, de csak otthon, miután lehúzott egy üveg bort vigasztalásul. Aztán rájött, hogy inkább megkönnyebbült; tényleg nem való hozzá egy patikuslány.
       Koratavasztól Bíró már Bódog bácsival dolgozott az uradalomban. Később a gazdatiszt úgy vélte, hasznosabb, ha inkább apja munkáját folytatja kinn a berekben. Lehet, nem gondolt rá, hogy a természet a legjobb orvos, de Bírónak jót tett. Éjjelente már ritkábban jelent meg a százados homloka a puskája célkeresztjén.
       Telt az idő, az évszakok múlását nem kellett kalendáriumból olvasnia. Márton tudta, hogy időközben a győztes hatalmak szétszabdalták a hazát, majd vörös és fehérterror váltott kilincset, de azok is csak halottakat hagytak maguk után. Harminc telén Búzás Ica megfordította Márton sorsát. Beleszeretett a mocsárszagú emberbe. Nem bálban találkoztak, sem színjátszó kőrben, hanem a búcsúban a céllövész bódénál. Ica udvarlója, Tulok Misi, aki vele katonáskodott, kihívta versenyre. Márton nem akart puskát fogni, de Misi erőszakoskodott, s heccből legyávázta hajdani bajtársát. Végre beleegyezett, de Márton kikötötte, hogy csak egyszer lőnek.
       Misi egy papírrózsát lőtt az alsó sorból, Bíró meg a cérnaszálra célzott, amin egy gyönyörű hajas baba lógott. A lövés után a bódés sírva fakadt, hogy ezt lehetetlen lelőni, azért rakta föl csalogatónak, s most odavan a havi bevétele. Így kezdődött a szerelem története, aminek a végén Ica és Márton kezét az oltár előtt kötötte össze Benkő plébános a palásttal. lassan Bírónak is visszatért lelkébe a béke, s már nem kínozta az éretlen elkövetett, esztelen bosszú emléke. Harmincöt tavaszán márt mosolygott is, miután megszületett a kislányuk.

       Mikor újra elszabadult az emberi őrület, és milliók gyilkolták egymást parancsra, Bíró nem akart tudni a világról. A hatóság békén hagyta, mert megvolt még Prohászka főorvos végzése.
       Az erekben, tavakban meg továbbra is hallgattak a halak, s az ürge, vadliba, és róka se buzdított kitartásra, s nem ígért csodafegyvert. Bíró mégsem tudta kizárni magát, mert a faluba is jelen volt a szenvedés. Szívébe mart a tehetetlen fájdalom, mikor első szerelmét, Grünspann Sárikát látta, ahogy férjével, két kislányával együtt hajtják a többi zsidóval az állomás felé.
       A megveszett nyilasok után, más hatalmak jöttek s tűntek a semmibe, csak a berek nem változott. Igaz a gróf helyett állami gazdaság lett az úr.
       István, főagronómus, kedvelte a ritkaszavú öreg Bírót. Ő is tudta, akár milyen színű is a kormány, a berek élővilága sem örök; őrzőt s védőt kíván. Na meg a vadász-madarász- horgász vendégeket is kalauzolni kellett.
       Egyik este Bíró, mikor már elment egy természetjáró csoport, belelapozott egy ottfelejtett képes újságba. Nem akart hinni a szemének. Az egyik oldalon egy burgenlandi első világháborús emlékmű remek felvétele volt látható, ahol egy hatalmas bronz sas szárnya alatt olvasni lehetett az elesett hősök neveit. Legalul Wagner százados szerepelt, aki életét adta a hazáért Bukovinában 1917-ben.
       Ez is olyan, mint a mi szobrunk a Szentháromság téren, ahol apám neve is áll -, vont vállat s elfújta a gyertyát. Másnap időben akart a faluba menni, hogy még az irodában érje az agronómust.