ARTpresszó - művészeti portál - versek, irodalom, próza

Kissé nyúzottan a folytonos eső monoton hangjától lehangoltan vetette bele magát a könyvbe. Hirtelen találta magát ott a főhős gyógyszerfüggő, cigarettafüsttől kesernyés szagú, borostás, talán enyhén másnapos életében. A főhős idejében épp reggel volt, talán szombat, inkább vasárnap, esetleg valami dög unalmas, zászlót csattogtató rég volt nagyságtól párás tekintetű nemzeti ünnep:

Pocsékul érezte magát, azon a reggelen. sötétbarna forró kávéval a szürke bögrében ült kint a teraszon. A szél kissé poshadt szagot és néhány tépett felhőt hozott magával a tó felől. Mindig ez történt éjszakai vihar után. Kevesen tudták róla, de mérhetetlenül rettegett a menydörgéstől, főleg éjszaka. Igaz néha erőt vett magán, megállt az ablakban vállán a gyűrött világoszöld függönnyel, általában meztelenül, néha pár korty vörösborral egy pohárban és lenyűgözve igencsak rettegve nézte a vihart. Legjobban az ablaküvegen kívül a lassan egymásba oldódó, majd lefelé elinduló esőcseppeken megtörő villámfény tetszett neki. Aztán a brutális erő, ahogy a fény, majd a hang szétszakította az éjszakát, pillanatokra felfedve, majd újra elfedve néhány titkot, melyek majd csak a hajnal fakult színeivel kerülnek elő.

Szóval pár korty kávé választotta el attól, hogy elkezdjen egy újabb napot, amihez semmi kedve sem volt. A nyelvére helyezett egy sárgásfehér tablettát, néhány másodpercig a szájában tartotta, míg meg nem érezte a gyomorforgató keserű ízt, majd gyorsan leöblítette a maradék kávéval. Még jól jöhet – ez jutott eszébe, ahogy vegyületek lassan elindulva a gyomrából elkezdték megkeresni a helyet a szervezetben így adva valamiféle hanyag, hazug és valószínűleg teljesen értelmetlen biztonságérzetet számára.

Vajon hány tabletta még, míg kifingok? – ez jutott eszébe egy halvány mosoly és egy azt követő mély sóhaj társaságában. És vajon hol? Itt a teraszon? A házban? A limlommal telepakolt garázsban? Garázs. Hülyén hangzik, hisz kocsim sincs. – megvonta vállát és a teraszajtót nyitva hagyva belépett a házba a fürdő felé, hogy magára húzzon valami emberi formát. Rövid mosdás, öltözés, nem eltúlozva, farmernadrág és nyúlott nyakú póló khaki színű, egy a sok közül.

Egy félig szívott cigarettát elnyomva (talán inkább ettől fingok ki) a telefonra nézett a világosbarna kis asztalon a szerencsebambusz (?) mellett. Fel kellene hívnia, ezt tudta jól, valahogy mégis győzködnie kellett magát. Folyton győzködnie kellett magát, mielőtt felhívta a nőt. Rettegést érzett. Rettegést akkor is, ha távol volt tőle és csak a telefon adott néhány percnyit a nő hangjából. Rettegést az együtt töltött idő alatt. Séta közben kézen fogva, ahogy az egyre sötétebbre zöldülő erdőt járták, földutak szélén apró zöld és barna gyíkokat felzavarva. (egyszer szembe találták magukat egy szarvassal, bizonytalan, hogy hármuk közül ki ijedt meg jobban) Rettegést érzett a tóparton hunyorogva a szörnyen giccses naplementét várva. Igazából magasról tett ezekre a naplementékre. Az egyetlen, ami lenyűgözte, az a nő világosbarna, melirozott hajszálai közé vegyülő vöröses fény volt. Szerette a nő gondosan fiúsra nyírt haját. Az álomtól, szeretkezéstől súlyosan kócos verzió volt a kedvence, de ezt a nő sosem hagyta meg sokáig. Rettegést érzett, amikor teljesen közel érezte a nőt, mikor a pár hullámzó hámsejt, a néhány mély lélegzet és szakadozott sóhaj választotta el őket egymástól.
 

Sosem gondolta végig: a nőtől, vagy inkább a hiányától rettegett? Talán a hiányától. A tudattól, hogy érezte fuldoklani fog. Képtelen lesz lélegezni, ha már nem tudhatja maga mellett. Képtelen lesz jól bevált mozdulatokra, hétköznapi és normális tevékenységekre. Nem fog tudni többé most könnyen kibúvó szavakat használni. Lesznek helyzetek, amikor mosdókba kell menekülnie gyorsan, gyomorforgató WC csészék felett kell visszatartania öklendezve a gyomrából szökni készülő fájdalom tajtékzó hullámait. Lesznek oldalba vizelt buszmegállók, hangosan zakatoló és megnyugtatóan nyikorgó semmibe vesző buszokon derékfájdító üléseken értelmetlen utazások. Lesznek sosem elmúló szürke plafont bámuló értelmetlen órák, melyekről tudta, hogy hátfájóssá teszik, szorongóvá, kialvatlanná.

Lesz valami sűrű fáradt olajként mindent kitöltő meghatározhatatlan dolog, ami elfoglal majdnem minden helyet a szívben – kiszorítva a vért, épp csak a létfenntartáshoz mennyiséget beengedve. Kitölti a gyomrot is, így felélesztve a néha sörbe áztatott, néha nikotinnal elnyomott, néha a végtagokig elérő remegést okozó étvágytalanságot. Kitölti majd ezt a borostás negyvenen túli (sok mindenen túli) néha nyelvet öltögető, néha vigyorgó. sűrűn szitkozódó álarcot húzó fickót is, akit talán úgy hívnak: lélek. Nem hagyva helyet semmi másnak, csak annak a rozsdás karcos fémkeretes ajtókról. kivénhedt lépcsőkről, vizelet szagú járdákról, tompa ablakokról visszaverődő fájdalomnak, ami sokáig nem hagyja őt békén.

Fel kell hívnom őt! – ismételgette magában, aztán persze bedobott egy jól bevált időt húzó mentőövet. Még egy kávé, még egy cigi a teraszon és aztán telefonál.
Elindult a szűk egyszemélyes konyha felé. A közben megerősödő szél cafatokra tépte a kopottan kék égen a maradék esőfelhőket és teljes erővel a szürke hegyek és sötétzöld erdők felé ráncigálta mindet. A parton, a szélén zöldes színű habbá felvert hullámok között megmozdult egy..

Elakadt lélegzettel riadt fel, ahogy a könyv pár lapot össze gyűrve csattant az ágy mellett a parkettán. A délutáni nap oldalba vágta az ablakot, ferdült fénnyel vonta be a szoba rövidebb falát, csillogva és az idegesítő kattogást szorosan megragadva vetette magát vissza a falióra felül légypiszkos üvegéről.
2019. 12. 22.