A Duna rám terítette ködkabátját,
a gallér köré fehér sálat tekert,
suttogott a part, a tél sóhaja járt át,
s elbűvölt a január ültette kert.
Újra üdvözöltek a szomorú füzek,
kezüket nyújtották a platánárnyak,
s amíg hozzám dörgölőzött a szürkület,
a löszfal felett zajfecskék cikáztak.
Nekem csengtek-bongtak a zenélő szobrok
– szellőfik játszották az üdvözletet –
s nektek, vén, kopott lámpák csak annyit mondok:
hiányzott rég látott ostornyeletek.
Mert bár elsodorhat engem bármilyen szél
– ahogy vihar görget el egy kavicsot –
de az a fény minden utamon elkísér,
mi itt, a parti éjeken ragyogott.
S doboghatott a szív bele a világba,
hullhattak bárhol vad, s langyos záporok,
lelkem a cseppjüket idegennek látta,
és hamisnak érezte az illatot.
Most itt vagyok, a világ e kis szegletén,
hol múltam a Duna jegébe fagyott,
de hidd el, máshol sem mesélt szebben a fény
mint ahogy itthon a sötét hallgatott.